department 27

Egy kisfilm margójára

Az idei év utolsó posztja következik. Jó kis év volt a 2017-es! Sok-sok év után végre megjelent a Strange Attractor, és nem is akár milyen lett! No meg kétszer is megnézhettük itthon az Alphaville-t! A hab a tortán számomra pedig a Forever Young történetét körbejáró kisfilm volt. Gondolom, sokan lehettek úgy ezzel a filmmel, mint ahogy én is. A november végén, egy svéd televízió sorozatában bemutatott dokumentumfilm igazán eltalált, s bár túl sok újdonsággal nem szolgált, mégis nagyon közel került a szívemhez. A sorozatnak az a lényege, hogy olyan világslágereket jár körül, amelyek listavezetők voltak Svédországban. Az Alphaville dala 1984. december 21–én ért fel a csúcsra a svédeknél.

A filmet nézve: ez egy részletes kordokumentum a Nelson kommuna időszakáról, amelyből aztán az Alphaville is elindult, mi több, világsikerű lett. Megszólal benne Ariane Mummert, aki akkoriban Marian barátnője volt, aztán később az együttes menedzsmentjének egyik vezetője lett. Felidézi emlékeit Bernhard is, aki már rég nem tagja az együttesnek, és persze Marian is, aki egyetlen alapító tagként, ma is része korunk Alphaville-jének.

A minap beszélgettem egy régi barátommal a filmről, és mind a ketten oda lyukadtunk ki, hogy milyen jó lett volna, ha Frank Mertens is megszólalt volna ebben a filmben. 33 év után ez lett volna egy igazán nagy durranás! De gondolom, megvannak az okai, hogy mindez miért nem történhetett meg. Amúgy is, ha szeretett volna, az elmúlt három évtizedben számtalanszor megszólalhatott volna már, éppenséggel lett volna apropója. Nem tudhatjuk azt sem, milyen állapotban lehet már azóta, hogy a betegségéről tudomást szereztünk (ez talán 2005 körül lehetett) és bizony azóta eltelt már 12 év… Az ilyen mentális problémákat ismerve, csak rosszabb lehet az állapota, sajnos.

Érdekes egyébként, ahogy nyilatkoznak róla a többiek a filmben. Tudtommal Marian nem igazán kedvelte Mertenst, nem is volt jó a kapcsolatuk, amikor elhagyta az Alphaville-t, ennek ellenére azt mondta, hogy szerette – ami persze lehet igaz, idővel az emlékek megszépültek, meg azért ne felejtsük, hogy köszönhet neki 3 világslágert meg egy kiváló debütáló albumot!

Így a filmet nézve sokszor eszembe jutott, mi lett volna ennek a három srácnak a sorsa, hogy alakult volna a pályafutásuk, ha Mertens marad. Vajon Gold marasztalhatta? Vagy hagyta rögtön, hogy menjen? Frank hallani sem akart stílusváltásról a második albumot illetően. Ezért talán még kapóra is jött a távozása? Vajon hogy szólt volna az Afternoons In Utopia egy szinti lemezként? Érdekes feltevések ezek…

Mi lehetett volna belőlük, ha nem zárkóznak el rögtön az elején annyira a turnézástól? Kaphattak volna maguk mögé már akkor is egy zenekart, akik élőben játszottak volna velük, adhattak volna néhány koncertet. A lemeztársaság mennyire örült volna! Ma meg ott lehetnének a U2 vagy a Depeche Mode mellett, akik a mai napi 3-4 évente végig haknizzák a világot a korábbi sikereiknek köszönhetően. Valahol sajnálom, hogy az Alphaville sorsa nem így alakult, pedig megérdemelték volna. Az a széles zenei sprektum, az a magas szintű, költői mondanivalókkal bíró gondolatvilág, amely az együttest mindig is jellemezte, sokkal többre lett volna hivatott. Igenis, a világ zenei legnagyobbjai közé kellett volna emelkedniük, és nem csak 1984-ben. De ahogy mondani szokás, valamennyire mindenki a saját sorsának kovácsa. Játszadozhatunk sokáig a gondolattal, hogy mi lett volna, ha…

Örülök ennek a filmnek, örülök, hogy láthattam a házat, ahol éltek és ahonnan indultak.
Na igen, és a Nelson stúdió, a pinceajtó... egy másik felemelő pillanata a kisfilmnek!
Alphaville Forever!