department 27

A sequencer volt mindig a barátom

Még idén januárban jelent meg egy hosszabb interjú az Alphaville-ről a német Keys magazinban, amely zenékkel és komputerekkel foglalkozik. Marian és Bernhard mesélt benne az együttes történetéről a so80s lemez megjelenése kapcsán, hangsúlyozva a 80-as évek zene készítésének technikai háttereit. Nemrég kezdtem el a fordítását, íme, az első rész:

1984-ben az Alphaville a Big In Japan és a Forever Young kislemezeikkel ostromolták a slágerlisták csúcsait. A „so80s” sorozat emlékezik meg ezeknek a slágereknek jubileumáról, és most először tették elérhetővé, hogy az első három albumuk kislemezeinek remixei, illetve azok b oldalai egy dupla cd-n jelenhettek meg, 29 dalt tartalmazva. Ebből az alkalomból ajándékozott meg bennünket Bernhard Lloyd és Marian Gold egy időutazással vissza a 80-as évekbe.

Hogyan kezdődött a zenészi karriered?

Bernhard Lloyd: Az első szintetizátorom egy Korg MS-20 volt, ezt követte egy MS-10, majd egy SQ-10 Step Sequencer és egy Boss Dr dobgép. 20 éves voltam, és az első próbálkozásra a szüleim házában, a saját szobámban került sor, Engerben. A hangszereket az érettségi után szereztem be, egy bonni szintetizátor stúdióban vásároltam őket. Akkor már ismertem a Depeche Mode, az OMD és a Human League munkáit, amelyek a németországi slágerlistákon akkor még nem szerepeltek, hanem ritkaságnak számítottak. De a nagy példaképem a Kraftwerk volt. Aztán egy napon felhívott Frank Mertens, akivel egy évfolyamon jártam az iskolában. Megszállottja volt egy Apr Odyssey szintetizátornak, csak úgy, mint Klaus Schulze-nak és a Tangerine Dream-nek, és hallotta, hogy én is egy szintetizátor rajongó vagyok. Onnantól kezdődött a közös munkánk. Valamivel később Frank hozzájutott egy Hohner String Ensembe szintetizátorhoz, amelyen már lehetőségünk volt akkordokat megszólaltatni. Miután megismerkedtünk vele, elég gyorsan meg tudtuk szólaltatni a C dúrt, a G dúrt, az A mollt, az F dúrt és nagyon tetszettek nekünk. Abban a pillanatban valószínűleg átléptük azt a határt, amikor a zenélés már túlmutatott a kísérletezésen.  De mivel nem tudtunk énekelni, azt javasoltam, hogy keressünk egy énekest. Marian eljött, meghallgatta az akkordmeneteket, amiken dolgoztunk, nagyon jónak találta és lefirkantott valami szövegötletet egy papírra. Miután marian elkezdte énekelni a Forever Young-ot, világossá vált számunkra, hogy valami rendkívüli dolog történik velünk. Az Apr mellett volt nekünk egy MFB márkájú Minimal Sequencerünk, amelybe 64 hangjegyet és szüneteket is be lehetett vinni.   Ugyanezzel a kombinációval hoztuk létre a Forever Young trombita szólóját, egy hosszabb Arpeggio a hangszínek készletéből, mely kevésbé volt pontos a tervezettnél, és amelyek a negyed és nyolcad hangok kombinációján alapszik. Azt kellett hogy mondjam, hogy minden kísérletezésben kell hogy legyen törekvés arra, hogy egy popdalnak ésszerűen felépített szerkezetet adjunk, párosítva egy meghatározott hangzással, egy könnyű érzelmes érintéssel – a romantika és a gépek keveredéséből.
Marian Gold: A Big In Japan többé-kevésbe tőlem származik, és a zenekar megalakuláshoz vezethető vissza. Egy alkalommal egy Roland M-100-on két egymás melletti rezgéskeltőt hangolgattam. Így lehetséges volt hangközöket létrehozni.  A dal harmonikus váza így 8 akkordból épült fel.  A kiegészítő dallamot Frank adta hozzá. Az ének közvetlen része volt a produkciónak, mint egy további hangszer. A lehetőségeink korlátozottak voltak, nem tudtunk még a hangszereken ésszerűen játszani.  Így volt a legegyszerűbb, a darabokba énekkel dallamokat bevinni és a másodhanggal (énekkel) részeket kiemelni.  

Lloyd: Ezzel a felszereléssel és néhány kölcsönkérttel tudtunk további dalokat komponálni és egy négysávos magnóval azokat rögzíteni is. Akkoriban lemezlovasként dolgoztam Engerben, a Forum nevű klubban, ahol tesztelni is tudtam a számainkat.

Zongorázni nem is tanultál?

Lloyd: Nem, autodidakta vagyok, és a sequencer volt mindig a barátom. Ez általában megfelelt az ötleteimnek: a zene, amit hallgattam, nem a kezek által létrehozott volt.
Gold: A hangképzésem egy ideig egy templomi kórusra korlátozódott, ugyan így a zene iránti lelkesedésem és egy mindent átfogó lemezgyűjteményem. Azóta javarészben olyan tapasztalataim vannak, amelyeket a lemezeink elkészítése során szereztem, nem pedig tudatos képzéssel. Az egyre átfogóbb technika miatt egyre kevésbé volt erre szükség.

Ez eredményezte aztán az első albumot?

Lloyd: Csupán kilenc hónapig tartott, mígnem lemezszerződéshez jutottunk. 1983 őszén már a berlini Studio 54-ben voltunk, ahol a Rolf Budde lemezkiadó jóvoltából elkészítettünk három dalt: a Forever Young, a Big In Japan és a Seeds készen álltak a megjelenésre. Ezek egy analóg 24 sávos géppel készültek, kiegészülve egy Amek keverőpulttal. A producer Colin Pearson nem csak szimpatikus volt, de mint angol, természetesen értette Marian szövegeit szinte annak minden értelmében. A keverőpult mögött ült Wolfgang Loos, aki tanuló hangmérnök volt, és aki inkább jazzrock területén szerzett tapasztalatokat. Az amatörizmusunk ellenére rájött, hogy volt egyfajta varázslat a dalaink és elképzeléseink között.  Így végül létrehozott egy érdekes szimbiózist.  Aztán ott volt a kiadó tulajdonos, Andreas Budde, aki végül is rájött, hogy a Forever Young egy ballada, ez az ő ötlete volt. A dalnak egy gyors tempója volt, mint ahogy a remixben hallható. Budde a pult mögött állt, találgatott és egyszer csak megrázta a fejét. Úgy látta jónak, hogy lehúzta a felvétel lejátszása közben az összes ritmusszekciót és ezek nélkül játszotta le nekünk. „Ez az a szám!” – mondta és kiment.  Hamar rájöttünk, hogy van egy balladánk, nem pedig táncszámot írtunk. Budde azt támogatta, hogy a Big In Japan legyen az első kislemez. Szerinte egy új együttesnél nem szerencsés, ha egy balladával jön ki, amíg nincs még slágere. Miután a dal felkerült a listákra, a lemezkiadónak szüksége volt egy másik kislemezre még a Forever Young megjelenése előtt. Így aztán haza mentünk, folytattuk a komponálást és megírtuk a Sounds Like A Melody-t. A producer és a menedzser egyszer csak megérkezett a pincestúdiónkba, Münsterbe…    

És miből vettétek meg a felszereléseiteket?

Lloyd: Részei voltunk egy művészeti projektnek, amelyet Nelson Community-nek neveztünk. Ott volt például egy kollégánk, aki taxisofőrként jól keresett és olyan cuccokat tudott megvenni nekünk, mint egy Tascam 8 felvevőgépet, keverőpultot, kontrolládát, mikrofont és egy Roland TR-808-as dobgépet. Frank hozta magával a Jupiter 8-át, amelyet a szüleitől kapott ajándékba. Két készülék nem maradhat említés nélkül: a Studio 54-ben volt egy Linn LM-1 dobgép, amely a Big In Japan-ban hallható, továbbá egy PPW Wave 2.3 szintetizátort és egy Waveterm B sample-t , amiket a sequencer-rel tudtunk használni.   

(Folytatás következik)