Főoldal » 2016 » December » 26 » A SynMag 2016-os interjúja Marian Gold-dal
11:18 PM
A SynMag 2016-os interjúja Marian Gold-dal

Űrodüsszeia

A tavalyi évhez hasonlóan, idén is csak egy igazán érdemleges interjút sikerült Marian Gold-dal készíteni, ezúttal a SynMag szintetizátor magazin jóvoltából. Az alábbiakban ennek fordítását olvashatjátok, köszönet érte Voyager-nek!

Marian Gold otthon van, amikor felhívjuk. Nem zavarjuk. Éppen nem ír slágert. „Nem mindig azt csinálom, nem” - nevet az Alphaville frontember és hozzáfűzi: a szintetizátor magazin? Természetesen ismerem.
A szintipop együttes Münsterből írta a Big In Japan és a Forever Young himnuszokat, melyek az egész évtizedet jellemezték. A nyolcvanas évek sikereit az együttes többé nem tudta elérni.  De ez nem is számít, így Gold, annál felszabadultabbak és kísérletezőbbek az együttes a későbbi művei. Az első hangok a következő albumról (Strange Attractor) ismét bizonyítják a projekt sokoldalúságát. A produkcós fázis alatt beszélget a SynMag Mariannal a nyolcvanas évek szintetizátorairól és hangzásairól, a munkáról Klaus Schulze-val, és a dalírási módszerekről, ha az ember már világslágereket írt.

Az Alphaville ismét új albummal jelentkezik. 

Az utolsó 2010. novemberében jelent meg, azóta nonstop az új albumon dolgoztam. Már csak az időtartam miatt  is ez egy nehéz szülés. Ugyan voltak dalaim, de nem tudtam, hogy milyen irányba kell, hogy menjen az együttes. De nem vagyok egyedül. Egy bizonyos tanácstalanság uralkodott, mert senkinek sem volt kedve az előző album koncepcióját megismételni. Bizonyos mértékben ez a vezérfonal majdnem minden AV albumnál: nem az előző album koncepcióját követni. Mivel az albumok produkciós ideje mindig olyan hosszú, utána egyszerűen valami újhoz van kedvünk. Az elmúlt négy év során dalok konfigurációja fejlődött ki, amely elmesélte nekünk, milyen irányba lehetne menni. Egy bizonyos produkciós fázistól tulajdonképpen jobban kell a darabra hallgatni, mint saját magadra. Akkor elmeséli, hogy tulajdonképpen mit is akar. Az utolsó album nagyon popos volt, a mostani inkább indie irányba megy. 

Az AV folyamatosan fejlődik és nagyon kísérletező kedvű. Nem követelt ezt túl sokat a rajongóktól? Nagyon sokan sokszor egy bizonyos hangzásba és hangulatba szeretnek bele.

Túlzás lenne állítani, hogy a rajongóink jól fogadják. Úgy gondolom a rajongóink általában hasonlóak, mint én. Hatalmas David Bowie rajongó vagyok. Minden albuma kihívás volt számomra. A következő album mindig nehéz dolog volt, mert fordulat volt egy teljesen új irányba. A közösségi médián keresztül kapcsolatban vagyunk a rajongóinkkal. Éppen megpróbáljuk az alapokat közvetíteni, hol állunk most, hova tartunk. Persze nem lehet mindent előre elmondani, elárulni. Mindig egy bizonyos sokk uralkodik, amikor egy új AV album megjelenik. A normál fogyasztóknak talán nem olyan vad, de a rajongói bázisnak mindig igen nagy átállás. De ez az oka, amiért az együttes még egyáltalán létezik. A bennünk rejtőző kíváncsiság a hajtóerő. Mindig ugyanazt csinálni halálos a kíváncsiságra.

 De az Alphaville-nek nincs kedve önmagát ismételni.

Nem, valóban. Nem látom értelmét. A fantasztikus helyzetünkben azt csinálhatjuk, amit akarunk, és hülyeség lenne ezzel a lehetőséggel nem élni. Van egy kifejezés, ami már nem igazán népszerű a 'művészi szabadság'. Azért a zenénk nem olyan hatalmas kihívás. A dallamokat szeretjük. Nem megyünk a hangnemhez nem kötött területekre. Ugyan őrülten izgalmasnak találom, de más együttesek ezt jobban tudják. Vannak bizonyos erősségeink, melyek újra megtalálnak: dallamok és történetek elmesélése dalokkal. Ez már nagyon tradicionális irány.

Melyik Bowie lemezekbe szerettél anno bele?

A legfontosabb albumok amiket Bowie készített a trilógia: Low, Heroes, Lodger. 

Nem csak külsőségekben, hanem zeneileg is nagy hatással volt rád.

1973-ban egy barátnő a kezembe nyomott egy lemezt. Hallgasd meg, ‘Ziggy Stardust’. AZZAL a borítóval. Még nem tudtam kicsoda Bowie. Felraktam a lemezt és hallgattam.  Az első szám a ‘Five Years’ lenyűgözött. A következő szám hihetetlen volt. Hirtelen megértve érzed magad. Ez olyan szuper, szebb, mint minden más! Aztán jött a Starman. Ezt a számot korábban már hallottam a rádióban, teljesen szokatlanul, mert alig játszottak rockzenét. Szóval ő az! Ismertem fel újra. Lenyűgöző érzés volt. Csak azzal tudom összehasonlítani, amikor 1978-ban Berlinben a Rocky Horror Picture Showra elmentem és teljesen padlót fogtam.

Bowie volt, akit csodáltál. De hogy jutottál az elektronikus zenéhez?

Ennek sokkal inkább gyakorlati háttere volt. Nem tanultam zenélni, eredetileg festő akartam lenni. Mindig nagy zenerajongó voltam, de egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy képes legyek számokat írni, zenét csinálni. Több volt, mint álom, túl volt az elképzeléseimen. 1976-ban jött a punk zenével a forradalom: teljesen egyszerű eszközökkel zenét csinálni. Ehhez jött a technológiai forradalom, egyszerre csak ott lettek a zeneládák, amelyeken kis kapcsolókkal szekvenciákat és hangokat lehetett létrehozni. Voltak ritmusgépek. Nem kellett dobolni tanulni, zongoristának lenni. Ez felbátorított minket a barátommal. Megpróbáltuk, és vettünk párat közülük. Egy Korg MS-10-et a szokásos rossz felső C billentyűvel. Nem tudom miért megy tönkre, de minden MS-10-nél amit ismerek így van. Volt még egy kis világos bézs műanyag doboz hosszú szekvenciabillentyűkkel, amit nagyon nehéz volt programozni. A cég már régen nem létezik. Többszólamú hangszerként volt egy Fender Rhodes 77.
Aztán szalaghurkokat csináltunk, hogy dobhangzást kreáljunk. Később, hogy ritmusokat készítsünk volt egy Dr. Rhythm, olyan óriási forgatógombbal. Eleinte dobhangokat vettünk fel és loopokat barkácsoltunk, majd szalagról futtattuk őket, és hozzájuk játszottunk dolgokat.

Instrumentális megközelítésen keresztül jutottál el az elektronikus zenéhez.

Egyszerűen gyakorlatias volt. Nem tudtam hangszeren játszani. Természetesen tetszett a Kraftwerk. Őszintén bevallva nem nagyon érdekelt milyen felszereléssel csinálták a zenéjüket. Tetszettek, olyan érdekesek voltak, teljesen mások. Akkoriban inkább írói megközelítésből jutottam be a zenébe. Valakinek énekelnie kell. Kézenfekvő volt, hogy akkor az énekes az, aki a szövegeket írja, és nem ért olyan jól a technikához.

Hangsúlyoztad, hogy az AV egy együttes, nem csak te egyedül. Hogyan írjátok a dalaitokat?

Ugyan egy együttes vagyunk, de szétszórva Európában. A dobosom Jakob Berlinben él, én is, a billentyűsünk Karsten is. De David Londonban él, a basszusgitárosunk Maja Hamburgban. Ha turnén vagyunk, többnyire történik valami. A hangbeállásokon jönnek az ötletek. Felvesszük őket például iPhonnal. David még kottát is tud írni! Aztán a neten megy a kommunikáció. Ha a koncertekhez a setlistet változtatjuk, itt Berlinben vagy Londonban találkozunk. Olyankor nem csak új dalokat próbálunk, hanem írunk is dolgokat. Aztán van ez a kreatív turizmus. Pár napot Londonban vagyok Davidnél, vagy beköltözöm a városközpontba Karstenhez, és csinálunk valamit. Van két zenész barátom, akik a közvetlen közelemben  laknak, de nem AV tagok, velük gyakran írok együtt zenét. Van két stúdió, ami a rendelkezésemre áll a közvetlen környezetemben. Korábban nekem is volt egy, de nem megy a gyerekekkel, akik minden gombot megnyomnak. Nekem sem volt már kedvem egy házi stúdióhoz.

Időközben hány gyerek van?

Hét.

Minden szám tehát közösségben jön létre? Vagy van ötleted, amit az együttessel előadsz?

Az is megtörténik, mondjuk a számok negyedénél. Öt tagunk van. Ugyan Maja nem hoz szörnyen sok dolgot, de mindenki jön egy ötlettel. 

Aztán elkezdünk ezzel az ötlettel dolgozni, ha általános egyetértésre talál. David mindig on-tour dolgokat ad. Néha szétvágom a dolgokat logicban a laptopomon, stereotracks, gitárok, dobok, és újra összerakom, ha ötletem van. De ez fordítva is megtörténik, hogy a tagok fogják az énekemet és valamit rendeznek vele. Valami teljesen más jön ki belőle. Kölcsönösen dobáljuk egymásnak a labdát. Mint legidősebb és legrégebbi tag, van bizonyos tekintélyem. Ezt nem lehet elhallgatni. Nem vagyunk kreatív közösség, mint akik a kezdeteknél voltunk.

A Big In Japan slágeretek ellenére sosem voltatok Japánban. Privát nem izgat az ország?

Nagyon szívesen odarepülnék. 1996 óta folyamatosan turnézunk, ez egy soha véget nem érő turné. Minden évben 25-50 koncertet adunk. Ez az én privát szórakozásom. Világos, pénzt keres vele az ember. Néha számomra érdekesebb kevesebb pénzért Peruban vagy Limában játszani, mint Párizsban vagy Moszkvában. Ezer éve párszor játszottunk Limában, és egy hetet hozzácsaptunk, többé-kevésbé elvertük a gázsit, hogy az országban körbe utazzunk. Voltunk Machu Piccuban, Cuscoban. Nem csak reptér, helyszín, hotel, reptér. Ha érdekes helyre jutunk, megpróbálunk pár napot hozzácsapni, ha az időterv engedi.

Klaus Schulze még mindig áradozik a hangodról. Még kapcsolatban vagytok?

Pillanatnyilag egyáltalán nem. Korábban szörnyen sokat dolgoztunk együtt, ez a 90-es évek végen és a 2000-es évek elején volt, sok zenét is írtunk együtt. Pillanatnyilag nincs közös munka. Egy ideig beteg is volt. Régóta nem beszéltünk egymással. Annyira szerelmes a stúdiójába, az ő Moog-másoltába. Három vagy négy éve beszéltünk utoljára.

Írd le a közös munkát Klaus Schulzéval!

Klaussal együtt dolgozni egy nagyon speciális dolog (nevet). Klaus egy teljesen laza ember. Nála minden a csöndből, nyugalomból indul. Ha az ember Klaussal dolgozik, ő a centrum. Minden más körülötte kering. Dirigál, vezényel egy kicsit, nem igazán szigorúan, hanem nagyon lazán. A mottóval: Csináld! Nézzük, meg mit kezdek vele. Őt a hangom érdekelte. Engem a személye mellett a zenéje. Össze akartam hozni a dolgaival. 

A zenében például nem volt nagy részem. Feljátszott dolgokat és délutánonként szerkesztette, hogy egy alapot alkosson, amire énekelni tudok. Akkor előadtam neki. Természetesen szupernek tartotta, mert teljesen laza. Hagyta, hogy csináljam. Akkor három napra leült az összes trackkel, és valahogy valamit varázsolt belőle, egész szuper dolgokat! És egy operát is csináltunk együtt. Olyan libretto-énekessel. Én voltam az egyetlen nem-opera-énekes. Őrült projekt volt, de a mai napig nem jelent meg.

Nem annyira a hangsávjával, hanem a kreativitásával keltette fel Schulze a csodálatodat.

A harmadik Alphaville album producere volt. Akkor ismerkedtünk meg, és teljesen jól megértettük egymást egy nagyon személyes síkon. Az Ideal legelső albumának a producere volt, amit tulajdonképpen el sem lehet képzelni. Hogyan illik ez össze? Hogyan tud Klaus Schulze az elektromágus egy olyan együttesnek, mint az Ideal a producere lenni? Nehezen elképzelhető. De ő ezt tudja. A The Breathtaking Blue olyan produkció volt, amit befolyásoltak jazz és swing elemek. Jól megértettük egymást, és őrült ötletként indult. Megdöbbenésünkre volt kedve csatlakozni. Szuper! Aztán beült a stúdióba, és hagyta, hogy csináljuk. Mindig, ha valamilyen kérdés felmerült: Lehet ezt így? Tudjuk így csinálni? Bekapcsolta magát és mondta: Persze hogy tudjátok! Csináljátok! Bízzatok magatokban! Olyan volt, mint egy tréner (nevet). Ott volt egy dalunk, a Summer Rain, ahol a billentyűs részt Klaus Schulze-nak írtuk. De ő: 'Nem fiúk, kérlek, csináljátok magatok. Az egész albumotok elkészül, mire ezt elintézem.’ Tényleg nagyon jó élmény volt vele dolgozni. Mindig megpróbálta - nem tudom, hogy szándékos volt-e - azt csinálni, amit az együttes akart. Ennél jobbat nem lehet kívánni egy producertől.

Egész egyszerűnek hangzik, de nagyon nem az.

Igen, valójában nagyon nehéz. 1987/88-ban volt. Ma ilyesmi nehezen elképzelhető. Zenészként is olyan sok üzleti aspektus van, és maguk a producerek is nagyrészt a lemezcégek alkalmazottai. Aggódnak a következő munkájukért, ha egy produkciót elszúrnak, illetve nem úgy csinálnak, ahogy a megbízójuk a lemezcég akarja. És ez valóban kemény.

A debütáló albumotokkal szerencsétek volt, eltaláltátok a korszellemet.

Ez az a szerencse, amire mindig szükség van. Milyen sok együttes már nincs, akikről azt gondolják, hogy abszolút zsenik, de a kutyát se érdeklik. Szükséged van erre a szerencsére. Ha ez nincs, lehetsz bármilyen tehetséges, dolgozhatsz akármilyen keményen, turnézhatsz és csinálhatod, de nem fogsz zöld ágra vergődni. Egyszerűen túl sok van belőlünk (nevet). És nekünk szerencsénk volt.

Akkoriban a 80-as években a szintetizátorok szörnyen drágák voltak. Hogyan tudtad finanszírozni?

Mindannyiunknak volt munkája, és eladtuk a lemezgyűjteményünket. Így jutottam a Fender Rhodesomhoz. Lemezek, ez volt az egyetlen tulajdonom, 1500 LP a legjobbakból. Olyan dolgok voltak köztük, amikért ma vagyonokat lehetne kapni. Akkoriban számunkra elképzelhetetlen volt, hogy egy Rhodest tudjunk venni. Az akkori haverom Michael úgy gondolta, szükségünk van egy többszólamú hangszerre. Nem igazán tudtam mire gondol. A Rhodes-szel akkordokat tudtunk létrehozni. De tulajdonképpen keveset használtuk. A Rolandtól volt egy System 100-unk, ezért Michael adta el a lemezgyűjteményét, és én a régi a régi VW-et. Akkoriban 3000 márkába került és két oszcillatorja volt, melyeket egymás ellen lehetett hangolni. Ezt tettük, amin kvintet és kvártetet játszottunk, ami nyitottan és jól hangzott. Nagyon jól lehetett rá énekelni. Így született a Big In Japan. Tulajdonképpen ez a második szám, amit írtunk.

Melyik szintetizátorok reprezentálták az akkori AV hangzást?

A Yamaha DX7 csak később jött. Utálom ezt az alkatrészt, a hangzást, és a módot, ahogy programozni kell. De a DX7-en valóban van egy hangzás, amit Alphaville-nek hívnak. De semmi köze sincs hozzánk (nevet). Az első albumot hang technikailag legerősebben a Jupiter 8 jellemzi. A kiadónk 54-es stúdiójában állt. Nem tudom, hogy már volt-e PPG-nk. A producerünknek mindenesetre már volt. A második albumnál vetettük be igazán a PPG-t. Egy őrült cucc! Őrült hangzásokat lehetett belőle kihozni, de sose működött ez a dolog. Mindannyian robotoltunk, és minden pénzünket hangszerekbe fektettük.

Milyen állásaid voltak?

Igazán sokféle. Egy ideig egy cirkusznál dolgoztam, valamint egy cégnél, akik sátrakat építettek és bontottak le, ünnepi sátrakat is. Pincérkedtem, voltam ajtónálló is, és sofőr a Schenkernél. Egyszerűen csináltam, ami adódott, voltam ételkihordó, voltam építkezésen, szóval tényleg sokfélét még futószalagnál is. Építkezési kisegítőként az ember az utolsó láncszem. A tanonc alatt van. Kedves emberek voltak azok ott. A kollektívánkban mindent egyenlően  elosztottunk, ezért volt sok hangszerünk. Volt egy ARP Odyssey, egy Korg MS-10 egy MS-20, a Korg Sequencer SQ10, egy Solina String. Felvételhez volt egy sztereó magnónk, valamint egy Tascam 4 sávos kazettás felvevő. Amikor megkaptuk az előleget a lemezcégtől, lett egy Tascam 8 sávos készülék. Ezzel kezdtük. Az első számok annyira túl voltak terhelve hangzásokkal (nevet). Hirtelen olyan sok dolgot tudtunk csinálni. De nem lehet összehasonlítani a mával, amikor 100.000 dolgot lehet csinálni.

Ma mik a kedvenc szintijeid?

Ha az összes analóg holmit nézem, természetesen felmelegszik a szívem. Nosztalgia hangulatot okoz. De a kedvenc hangszerem pont az, amivel nem tudok bánni: a gitár. Tehetségtelen gitáros vagyok, és ezért igazán szörnyű. Gyakran mondják, hogy a tehetségtelen zenészek a lemezcégeknél a művészeti vezető fotelekben ülnek. Én is hasonló vagyok, ami a gitárt illeti. Tudom, hogyan működik, de nem tudom csinálni (nevet).

Nem fekszik neked a gitározás?

A türelem is hiányzik nálam. Gyönyörű hangszereknek tartom a gitárokat. A legszuperebbek, a legsokoldalúbbak, ami csak létezik. Ami az új billentyűsöket illeti:
A Rolandnak van egy új kiadású Jupiter 8-a Sampling funkcióval. Martinnak a billentyűsünknek aki a múlt évben meghalt, volt egy ilyen. Hasonlított az eredetihez, de nem volt elegáns, hanem vastagabb. A Jupiter 8 egy vékony darab volt.
A kedvenc hangszerem talán a Jupi lenne.

Dolgoztok ma még a Jupival?

Mindenekelőtt itt vannak a bemeneti dolgaik. Ehhez az albumhoz sok külső felvételt csináltunk, és nem nyúltunk vissza a meglévő mintákhoz, például a ritmusoknál, ha valamire szükségünk volt. De például mandolint is használunk. Ha egy hangszer létezik, megpróbáltuk azt felvenni, anélkül hogy a sample-ehez nyúlnánk.


François Duchateau

 

SynMag 2016.
fordítás: Voyager 2016 - xmas

Megtekintések száma: 420 | Hozzáadta:: vafe