Főoldal » 2014 » Március » 1 » Alphaville történelem 2 - Bernhard
9:48 PM
Alphaville történelem 2 - Bernhard

„Egyes ötleteim igazán felbosszantják az átlagos zenészeket, ezek taszítóak lehetnek számukra”

Bernhard Lloyd, a kívülálló

A következő nap Bernhard leírja azokat a bizonytalan pontokat, amelyek állandóan létrejönnek az együttesével kapcsolatban, és amely többet jelent egy irányzatnál, amely elrejt és keres, és amely lefektet érthető üzeneteket ebbe a plakátszerű divatba, és teszi ezt nagyon tisztán és gyorsan.

Az Alphaville név már magában hordozza a bizonytalanságot – egy fantázia, lelkiismeretesen felvázolva, egyedül álló megjelenése után.
Alphaville, a rendező Jean-Luc Godard utópisztikus városa - mind a kitalált és a korai 60-es évek Párizsa, mint valószerű háttér, vagy az igazi Párizs, az igazi élet, az igazi Alphaville, amely talán egy álom, vagy talán egy üzlet része, amelyet hívhatunk popzenének is. Bernhard az egyetlen, aki szeret elmélyülni a szerkesztgetésekben. Bernhard szeretne ezekkel olyan messzire menni, hogy ő személyesen nem is jelenne meg többé. Ha csak zene, hangzás, atmoszféra lett volna, valószínűleg meg lett volna elégedve. De ott ez az igazán meglévő dolog, amelyet Valóságnak hívunk. És neki valahogy meg kell felennie, hogy ő maga is érhető legyen ezek miatt.     

„A legtöbb ember nagyon zavarodottan néz, amikor azt mondom: Ha én lennék az, aki bekapcsolja, vagy élvezetet talál egy hangszeren való játszásban, nos, ez teljesen idegen tőlem. Valamiért van valamilyen késztetés vagy létrehozás az iránt, ami a hangszórókból kijön, és hangzásában helyezkedik el a fejemben, és ez az, ami igazán örömet okoz nekem. Ezt csak igazán az tudja megérteni, aki tisztában van azzal, hogy Bernhard, aki egy Enger nevű kicsi faluban született és nevelkedett, a 10 km-re lévő Herford-tól, kiváltságosnak tarják, amiért diplomát tudott szerezni, mint egy munkáscsalád gyermeke, korán rájött, hogy politikailag és esztétikailag ő valójában egy kívülálló.

A zene, amit hallgattam, nem volt rendkívül népszerű azokban az időkben.”  Ide tartozott Bowie, az Ultravox, a korai Genesis. Ha jobban belegondol, igazából sohasem akart zenész lenni. Ezt tudta. És hogy az Alphaville nem játszik élőben, ez főként neki köszönhető. „Én vagyok az egyetlen, aki a leginkább tiltakozom ez ellen. Ennek mi értelme van? Ez személyesen engem sosem érintett meg. Azt hiszem, a taps megkérdőjelezhető. Abban az időben, amikor érdekelni kezdett a zene, lemezeket vásároltam, nem érdekeltek a koncertek. És ha elmentem megnézni egy koncertet, nem tudtam kiabálni. Az izgalmak mindig otthon következtek, amikor meghallgattam egy lemezt és éreztem valamiféle belsőséges kapcsolatot azzal, aki készítette az albumot. E felől sosem kételkedtem: valaki leült oda, kigondolt valamit. Nekem meg csak meg kellett vennem – mint egy terméket, mint amikor elmész a moziba. Meg tudom hallgatni és jól érzem magam.  Azt gondoltam magamban: van valaki, aki ugyanúgy érez, mint te. Olyasmit tesz, amit a legtöbb ember valószínűleg elutasít. Egy ilyen összetartozás érzése egy teljesen más szintre fejlesztett. A tömeg érzet viszont egyre inkább zavarni kezdett. Egyszer volt egy playback tv-fellépésünk a dortmundi Westphalenhalle-ban 15 ezer ember előtt. Felmentünk a színpadra és elkezdődött a fellépés. Az emberek elkezdtek sikítozni. Ott és akkor volt először olyan érzésem, amit meg tudtam végre érteni, hogy is volt ez a Harmadik Birodalomban lehetséges – a fasizmus. Ez igazán megrémisztett.
Ez nagyon gerjesztő érzés volt. Hirtelen olyan erőt érzel, egy erőt, amely valójában nem a tiéd. Ezt nem akarom. Még akkor sems, ha valami pozitív dolgot tesznek, nekem még mindig az az érzésem, hogy a közönség nem igazán tükrözi azt, amit mondok. Nem azért, mert hülyék, hanem mert 15 ezren vannak. Én vagyok igazából az egyetlen, akit érdekel ennek a dolognak a mesterséges oldala, a sokszorosító része, nem pedig azok a szörnyű élőben megszólaló anyagok.
Egy olyan valakinek, mint Bernhard-nak a saját ésszerűtlensége nem rejthető el: „Amikor ezen gondolkodom, mindig ugyan arra a következtetésre jutok: Egyes ötleteim igazán felbosszantják az átlagos zenészeket, ezek taszítóak lehetnek számukra. Ezek az érzések újbóli megélése, hangokat elhelyezni a programokban, túl különös, túlságosan mesterséges és élettelen. De mert úgy tekintek legtöbbjükre, mint amit élőként címkéznek és adnak el, a legtöbbjük viszonylag őszintétlen, nem tudok segíteni de ismerem ezt az érzést. Ez az, amit látok.” Természetesen ellentmondások is vannak. „Mint egy szabály: utálom, azokat az össze-vissza stílusú embereket.”

Ítélkezni a ruhája alapján, a saját magának készített cigaretták vagy az öreg rozsdás Alfa Romeo alapján, nos, nincsen meg neki az az összképe, amely most divat Berlinben. Ez talán világi. A legfontosabb, hogy itt van és dolgozik. A stílus ott kezdődött, ahol is Bernhard összetörte a határokat a valóság és az ő személyes, álomvilágszerű zenéje között. Ez csak úgy lehetséges, hogy makacsul tud ragaszkodni az álmodozáshoz. Bernd az egyetlen, aki jelenleg ötleteken dolgozik. Az Alphaville-lel törzset és gyökereket alkotnak egyben. Ez a trió elvégre a józan ész szerint nem is zenekar .

Írta: Jürgen Kalwa, 1988
Megjelent: Moonpaper, 1993
Fordítás: vafe, 2014

Megtekintések száma: 967 | Hozzáadta:: vafe