9:48 PM Alphaville történelem 2 - Bernhard |
„Egyes ötleteim igazán felbosszantják az átlagos zenészeket, ezek taszítóak lehetnek számukra”
A következő nap Bernhard leírja azokat a bizonytalan pontokat, amelyek állandóan létrejönnek az együttesével kapcsolatban, és amely többet jelent egy irányzatnál, amely elrejt és keres, és amely lefektet érthető üzeneteket ebbe a plakátszerű divatba, és teszi ezt nagyon tisztán és gyorsan. Az
Alphaville név már magában hordozza a bizonytalanságot – egy fantázia,
lelkiismeretesen felvázolva, egyedül álló megjelenése után. „A legtöbb ember nagyon zavarodottan néz, amikor azt mondom: Ha én lennék az, aki bekapcsolja, vagy élvezetet talál egy hangszeren való játszásban, nos, ez teljesen idegen tőlem. Valamiért van valamilyen késztetés vagy létrehozás az iránt, ami a hangszórókból kijön, és hangzásában helyezkedik el a fejemben, és ez az, ami igazán örömet okoz nekem. Ezt csak igazán az tudja megérteni, aki tisztában van azzal, hogy Bernhard, aki egy Enger nevű kicsi faluban született és nevelkedett, a 10 km-re lévő Herford-tól, kiváltságosnak tarják, amiért diplomát tudott szerezni, mint egy munkáscsalád gyermeke, korán rájött, hogy politikailag és esztétikailag ő valójában egy kívülálló. A
zene, amit hallgattam, nem volt rendkívül népszerű azokban az
időkben.” Ide tartozott Bowie, az Ultravox, a korai Genesis. Ha jobban
belegondol, igazából sohasem akart zenész lenni. Ezt tudta. És hogy az
Alphaville nem játszik élőben, ez főként neki köszönhető. „Én vagyok az
egyetlen, aki a leginkább tiltakozom ez ellen. Ennek mi értelme van? Ez
személyesen engem sosem érintett meg. Azt hiszem, a taps
megkérdőjelezhető. Abban az időben, amikor érdekelni kezdett a zene,
lemezeket vásároltam, nem érdekeltek a koncertek. És ha elmentem
megnézni egy koncertet, nem tudtam kiabálni. Az izgalmak mindig otthon
következtek, amikor meghallgattam egy lemezt és éreztem valamiféle
belsőséges kapcsolatot azzal, aki készítette az albumot. E felől sosem
kételkedtem: valaki leült oda, kigondolt valamit. Nekem meg csak meg
kellett vennem – mint egy terméket, mint amikor elmész a moziba. Meg
tudom hallgatni és jól érzem magam. Azt gondoltam magamban: van valaki,
aki ugyanúgy érez, mint te. Olyasmit tesz, amit a legtöbb ember
valószínűleg elutasít. Egy ilyen összetartozás érzése egy teljesen más
szintre fejlesztett. A tömeg érzet viszont egyre inkább zavarni kezdett.
Egyszer volt egy playback tv-fellépésünk a dortmundi
Westphalenhalle-ban 15 ezer ember előtt. Felmentünk a színpadra és
elkezdődött a fellépés. Az emberek elkezdtek sikítozni. Ott és akkor
volt először olyan érzésem, amit meg tudtam végre érteni, hogy is volt
ez a Harmadik Birodalomban lehetséges – a fasizmus. Ez igazán
megrémisztett.
Ez nagyon gerjesztő érzés volt. Hirtelen olyan erőt érzel, egy erőt, amely valójában nem a tiéd. Ezt nem akarom. Még akkor sems, ha valami pozitív dolgot tesznek, nekem még mindig az az érzésem, hogy a közönség nem igazán tükrözi azt, amit mondok. Nem azért, mert hülyék, hanem mert 15 ezren vannak. Én vagyok igazából az egyetlen, akit érdekel ennek a dolognak a mesterséges oldala, a sokszorosító része, nem pedig azok a szörnyű élőben megszólaló anyagok. Egy olyan valakinek, mint Bernhard-nak a saját ésszerűtlensége nem rejthető el: „Amikor ezen gondolkodom, mindig ugyan arra a következtetésre jutok: Egyes ötleteim igazán felbosszantják az átlagos zenészeket, ezek taszítóak lehetnek számukra. Ezek az érzések újbóli megélése, hangokat elhelyezni a programokban, túl különös, túlságosan mesterséges és élettelen. De mert úgy tekintek legtöbbjükre, mint amit élőként címkéznek és adnak el, a legtöbbjük viszonylag őszintétlen, nem tudok segíteni de ismerem ezt az érzést. Ez az, amit látok.” Természetesen ellentmondások is vannak. „Mint egy szabály: utálom, azokat az össze-vissza stílusú embereket.” Ítélkezni a ruhája alapján, a saját magának készített cigaretták vagy az öreg rozsdás Alfa Romeo alapján, nos, nincsen meg neki az az összképe, amely most divat Berlinben. Ez talán világi. A legfontosabb, hogy itt van és dolgozik. A stílus ott kezdődött, ahol is Bernhard összetörte a határokat a valóság és az ő személyes, álomvilágszerű zenéje között. Ez csak úgy lehetséges, hogy makacsul tud ragaszkodni az álmodozáshoz. Bernd az egyetlen, aki jelenleg ötleteken dolgozik. Az Alphaville-lel törzset és gyökereket alkotnak egyben. Ez a trió elvégre a józan ész szerint nem is zenekar . Írta: Jürgen Kalwa, 1988 Megjelent: Moonpaper, 1993 Fordítás: vafe, 2014 |
| Megtekintések száma: 967 | Hozzáadta:: vafe |
Bernhard Lloyd, a kívülálló