department 27

A libanoni koncertek

Talán többen tudjátok, hogy az Alphaville indulása után először 1993-ban adott igazi koncerteket, és abban az évben rögtön hármat is. A finn fesztivál fellépésről már meséltem itt, most pedig következzen a másik kettő, a libanoni koncertekről való megemlékezésem. Az együttes korabeli fanzinjában, a Moonpaper-ben jelent meg ez a riport a koncertek kapcsán. Valahogy sosem érdekelt annyira, hogy leírjam a szöveg fordítását, de a jubileumi év kapcsán ezt most megtettem. Íme tehát Marian Gold korabeli levelének fordítása:

Kedves Henry,

A Maldív-szigetekről való visszaút eléggé izgalmas volt. Röviddel a felszállás után az egyik hajtómű lángolni kezdett, és majdnem balesetet szenvedtünk. Istennek hála a pilóta szerencsésen visszatette a gépet a szigetre és senkinek sem esett komolyabb baja. Egy nappal később, amikor Münchenben megszakítottuk az utunkat, rossz híreket hallottam. A Hezbollah rakétákkal tüzet nyitott izraeli területekre, amelyre Izrael katonai támadással válaszolt, és amelynek következtében több százan menekültek északra és Bejrútba. Ugyanolyan szomorúságot éreztem, mint mindig, amikor Bejrútról írsz nekem, vagy amikor az értelmetlen harcokról és halálokról hallok a világ minden egyes pontjáról. Beismerem, megijedtem. Nem lenne őrültség Libanonba repülni egy egész társulattal, játszani két éjjel egy háború miatt összetört és lerombolt városban? Tudom, teljes mértékben megerősítettük a szándékunkat a koncertet illetően és az összes szükséges előkészületet megtettük. De Münchenből Berlinbe repülve új döntés hoztam. Egyszerűen most nem tudunk Bejrútban játszani. Ez a helyzet túl veszélyes és nem tudok felelősséget vállalni az emberek biztonságáért, mint ahogy a koncertre látogatókért sem, beleértve téged. Remélem megértesz. A legmélyebb szeretetemmel üdvözölve: Marian

Kedves Henry,

Az utóbbi napokban teljes volt a káosz. Először beszéltem Bernd-del és Ricky-vel, hogy elhalasztjuk a koncertet. Egyébként mindketten benne voltak az utazásban, a megváltozott politikai helyzet ellenére is. Aztán értesítettem a menedzserünket, KP-t a döntésünkről, hogy nem játszunk. Viszonylag jól fogadta.
Azt javasoltam, hogy mindenek előtt várjuk addig, amíg a helyzet eléggé megnyugszik ahhoz, hogy egy új dátumban tudjunk megegyezni. Amire hazaértem, roppantul kimerültem, így hát a hétvégét otthon töltöttem. Nem történt semmi, nem volt telefonhívás, senki sem próbált velem beszélni erről, semmi reakció.
Hétfőn korán reggel csöngött a telefon. KP volt az, nem éppen nyugodtan. Azt állította, hogy információi szerint fel tudunk szállni, és minden illetékes személy biztosította őt, hogy nincsen már veszély, mindamellett a szerződések élnek, amelyeket tiszteletben kell tartania. Biztosítottam róla, hogy én minden bizonnyal nem fogok repülni, nem számít, ki mit mondott neki. Megkérdezte tőlem, szeretnék-e beszélni Amin-nal (a libanoni szervezővel). De én nem akartam, nem, most egészen biztosan nem. Úgy éreztem nyomást gyakorolnak rám, ez a nyomás tovább erősítette a félelmeimet ennek az eseménynek a veszélyeiről. Egy mozgalmas véleménycsere következett. Az a tény, hogy telefonálni és faxolni csak Bejrútból lehetett Berlinbe és Londonba, visszafelé nem, ez problematikus volt. Ez nagyon nehézzé tette a kommunikációt és előre vetítette a félreértéseket. Szegény KP-t azzal vádolták igazságtalanul, hogy ő csak még több pénz akar összekaparni nekünk. A libanoni televíziós társaság tulajdonosai javasolták, hogy úgy tudnak bennünket elhozni Bejrútba sokkal biztonságosabban, bár sokkal bonyolultabb, ha Cipruson keresztül utazunk, majd a szárazföldön át, szigorúan keresztény területeken. Utalt arra, hogy az ő testvére volt a libanoni belügyminiszter, akik garantálják a biztonságunkat. Megemeltette arányosan a testőreink számát a hadseregből, és végül a német nagykövet, aki szintén részese volt ennek a kommunikációs káosznak, biztosított bennünket arról, hogy a város már sokkal békésebb, mint korábban bármikor. Végül feladtam. Játszani fogunk a tervezett időpontban. Kedves Henry, remélem, nem gondolod, hogy én gyáva lennék a történtek miatt. Mostanra tehát minden be van állítva, és már nagyon várom a koncertet … és hogy lássalak téged. Találkozunk két nap múlva.             

Kedves Marion, 

Eljutni Bejrútba olyan, mintha egy furcsa átalakuláson mennél keresztül egy mágikus trükk folyamán, amelyből egyszer csak megérkezel a reptérre és mondod a hölgynek a kasszánál, hogy hova szeretnél menni. Ettől a pillanattól kezdve a biztonságod kockázatossá válik, amellyel foglalkozni kell. Természetesen a Schönefeld-i reptér emberei tájékoztatták őket az érkezésünkről, mindarról, amit tenni kell, és hogy bennünket mindvégig a biztonsági zónában tartsanak, messze a mindennapos veszélyektől. Ezen türelmes emberek mindegyike libanoni volt, mi voltunk csak nyugat-európaiak a váró csarnokban. És mindannyian egyre kíváncsiabbak voltak emiatt. Ahogy felmásztunk a rozsdás lépcsőn a magányos gépünkhöz, az egyik utas nagyon furcsa kérdést tett fel nekem, egy olyat, amit én soha nem kérdeznék meg egy repülőre felszállás közben. - Hova repülünk? Azt válaszoltam, valószínű, hogy ugyanarra a helyre. - Miért akarunk mi Libanonba menni? – ez volt a második, kicsivel jobb kérdés. Hagytam, hogy találgasson. Egy pillanatra elbizonytalanodott, és azt monda: „Vagy törvényi tisztségviselők vagytok” (kissé összerezzentem és gyorsan Ricky-re pillantottam: na, ez az, amiért rendőrségi kíséretet kaptunk) „vagy - közben vigyorgott - ti vagytok az a német együttes, az Alphaville”. Meglepődtem. Még akkor is, ha ő megismert minket, valahol furcsa volt, hogy nem lepődött meg, hogy ott lát minket. „Hetek óta rólatok beszélnek Bejrútban és a koncertetekről. Tudod, hogy majdnem 10 éve ti vagytok az első nyugati együttes, amely ide merészkedik, hogy játsszon nekünk? – mondta. Nem voltam biztos abban, hogy erre büszke kellene, hogy legyek, vagy hogy azonnal le kellene szállnom a géppel. De aztán ez a barátságos ember megrázta a kezem és azt mondta: „Isten hozta Libanonban”. Nos, most már tudod, Schönefeld Libanonban van, és Bejrút Berlinben kezdődik. Nos, Isten hozott…
A repülés békés és rutinszerű volt. Bernd és KP horkolásban versenyeztek, amíg a többiek próbálták olvasni és megérteni az arab újságokat – sikertelenül, flörtöltek az utaskísérőkkel, és egyre több italt kaptak. A repülőn az egyik magazinban találtunk magunkról egy cikket, ami franciául volt írva. Ez tele volt dicsérettel és megjegyezte, hogy a közeledő koncertünk észrevehető lesz a város átmeneti, békés állapotáról. Hmmm…

Én jól ismerem az ilyen nagy tengerparti városok látványát. Mint hatalmas szürke-fehér darázsfészkek, úgy ragaszkodnak a hegyes, tengerparti gerincek. Bejrút pont így néz ki ebből a távolságból. A landolás után mi és a felszerelésünk átestünk a vámkezelésen mindenféle nagy formaságok nélkül és a buszunknál találkoztunk, amely először a hotelhez, majd közvetlen a helyi tv állomáshoz vitt bennünket. A testőreink a busszal szemben álltak. Nyolc mogorva, erős testalkatú férfi katona ruhában és állig felfegyverezve. Amin tárt karokkal és széles mosollyal rohant felénk, és az első pillanattól kezdve állandóan ott legyeskedett körülöttünk a véget nem érő fecsegésével. Ha el akarsz jutni a reptérről Bejrút keresztény területére, át kell, hogy haladj a város muzulmán központján. A mi esetünkben egy gyors átvágásra volt szükség, mert ez nem tűnt igazából biztonságosnak, még úgy sem, hogy a terepjárónkat előttünk és utánunk is követte egy-egy másik. Itt a város második legszegényebb részében (a szegénynegyed a palesztin menekült tábor) amelyet a háború leginkább sújtott, a legnehezebb a helyzet. Az izraeli légitámadásoktól kezdve, mindenhol bombakráterek vannak, minden épület szétlőve, koromtól megfeketedett romok egy polgárháború eredményeként és minden más borzalmak ebben a viszály sújtotta országban. Amit maga mögött hagyott, hatalmas törmelék hegyek, hasonlóképpen, mint a szétbombázott Berlin és Drezda esetében, amelyeket régi újságok képein látni a II. Világháborúból. Látni ezt a szenvedést a saját szemeddel és nem csak a tv képernyőn keresztül, szívszorító érzés. Henry, hogy lehet itt túlélni? Emberek tízezrei élnek ezen a holdbéli tájon, kartondoboz viskókban, ahova be tudsz nézni, mert a falak teljesen szétnyíltak a gránátok miatt. Mindenféle infrastruktúra nélkül kell túlélniük ezt, indítani kicsi üzleteket, boltokat létrehozni. Felfedeztem egy apró babaruha üzletet egy teljesen lebombázott épületben, aztán egy nyitott könyvesboltot, ahol egy kopott Mickey Mouse lógott, szitává lőtt arccal. A háború fenyegetése, amely most éppen alszik, és bármikor felébredhet, mindenhol ott leselkedik. A közlekedés úgy rohan ebben a városban, mint egy mocskos vízesés, a levegő sárga a piszoktól és a füsttől, mint LA, Buenos Aires vagy Kairó. És itt, mint ahogy mindenütt a világon, nem egy, hanem legalább három területen küzdenek egymással az áttörés érdekében.
Amin, nagy mellel áll a busz közepén és bemutatja a városát, mintha egy generális magyarázna a csatatéren, minden borzalmat jól ismerve mutogat kifelé: „Látjátok azokat a romokat? Azokat a General Aum katonái lőtték szét, itt ez a lyuk ezen a falon egy Cyrian tank volt, ezt használták a kórháznál, nem, nem ott, az egy mecset volt.”  A szónoklata alatt a forgalom zaját halljuk és kereskedők – datolya és fügekereskedők – kiabálnak. Fiatal lányok ugrálnak könnyedén a vad motorosok útjából, gyerekek bújócskáznak a parázsló szemét között, televíziók vibrálnak a törött ablakok mögött, arab zene és táncritmusok lebegnek és szövik át ezt a hangos és különleges zajt, ezt a sok színben pompázó, a kiégő 20. század mániás sokféleségét – hirtelen érint meg hamis szentimentalizmusa, és könyörtelenül szegezi a kapuk fölé a lelkemet. Le akarok szállni erről a buszról, körül kell néznem ebben a káoszban.                

„Nincsenek közlekedési lámpák ebben a városban?”  Amin véget nem érő fecsegése félbeszakad egy pillanatra, és megvetően tekint arra a szánalmas emberre, aki ezt megmerte kérdezni.”Ez csak vicc akart lenni”, suttogta az ember, akinek a nevét nem kell megemlíteni. „Nincsenek közlekedési lámpák”, válaszolt Amin. Ebben a pillanatban a busz egy alagútba érkezett. A keresztény területek a másik oldalon fekszenek.
Be kell fejeznem Marion, mert kezdődik a beállás az első, ma esti koncertre. Nem tudom, lesz-e még majd időm levelet írni.

Ennyit mostanra, szívélyes üdvözlettel, Marian   

(szöveg és fotó : Moonpaper 1993/4)