department 27

Tedd nagyobbá Engert!

Frank nagyon csendes volt, hosszú haján keresztül bámult az ürességbe. Tőle még egy igen, vagy nem válasz is nagy dolog volt. Csak azért hívott fel engem, mert valaki mondta neki, hogy van egy szintetizátorom. Egy olyan kisvárosban, mint Enger, Kelet-Vesztfáliában, 1982 késő nyarán tényleg jó indok volt valakit csupán azért felhívni, mert volt otthon az illetőnek egy ilyen divatos, mókás zajcsinálója, és főleg akkor, ha az illető sajátja volt ez a dolog. 

1982 késő nyarán volt valami a levegőben, nem csupán Engerben. Egy politikai korszak a végéhez ért, egy kancellár helyébe egy káposzta lépett. De aztán mégis maradt minden a régiben: senki nem hitt a pozitív változásban a politikának köszönhetően. Spanyolországban a futball-világbajnokságon az unalom a tetőpontjára ért egy olyan bajnokkal, aki egy árva gólt sem lőtt a válogatások alatt és még egy érdemtelenebb második helyezettel, akiknek az osztrákok elleni botrányos meccse még a televíziós kommentátorokba is belefojtotta a szót. Az emberek mindenáron meg akartak gazdagodni. Fel voltam háborodva. Mintha azok lettek volna a régi szép idők: a lemezeket lehetett szkreccselni, az autókban még nem volt légzsák és még moziba kellett menni ahhoz, hogy hogy az ember lássa a legújabb filmeket. Ha nem akart az ember katona lenni, nem volt más választása, mint beperelni Nyugat-Németországot. Kelet-Németország egy másik bolygón volt és már csak kettő év volt 1984-ig. A Nagy Testvér figyel téged. Minden ellenőrzés alatt.

De azért Engerben nem állt minden ellenőrzés alatt. Találtunk egy megfelelő helyet, a Forum-ot. Kompromisszumok nélkül, minden támogatás nélkül és semmi perc alatt a barátaim és én a klubot egész Westfalia leglehangoltabb Új Hullám-Punk-Underground-Vagyakármineknevezheted- klubjává tettük. A Soft Cell „Tainted Love” című száma volt az egyik himnuszunk, Bowie régi dala, a „Heroes” pedig a másik. Én voltam a lemezlovas. Egy álom vált valóra.

Frank valójában jobban odavolt Klaus Schulze-ért, de egyszer miután eljátszottam neki John Foxx-tól az „Underpass”-t a „Matematic” című albumáról, a szemei csillogni kezdtek és és kimondott végre egy teljes mondatot: „Ez kegyetlenül jó!”

És hát Frank is hozta a felszerelését. Az ARP ODESSEY-jén kívül, ami együtt volt egy MFB Sequencer-rel  és egy Roland TR 606 Rhythm box-szal, valamint a Hohner-String-Ensemble-je roppantul kiszélesítették a lehetőségeinket.

Végre meg tudtam szólaltatni egynél több hangot is egyszerre, mivel ez a szintetizátor már nem monofonikus volt, mint a régiek. Végül egész akkordokat. És egészen bámulatosakat. C-dúr, G-dúr, A-moll, F-dúr… csodálatos volt. Nagyon izgatottak voltunk. A szekvenciák csörögtek, a ritmusláda csörömpölt, a fénydiódák rohangáltak. Ujjongva táncoltam magamban az egész lakáson keresztül, Frank félrelökte a haját és nem tudta megállni, hogy ne fülig érő szájjal nevessen. Napokkal később, miután létrehoztunk valamiféle trombitahangot, amit fanfárként lehetett lejátszani, alig hittük el, hogy mi szólaltattuk meg. De azért észrevettük, hogy valami hiányzik. Vagyis inkább valaki. Egy énekes. Eredetileg én akartam használni a saját hangomat, mint mindig, de ide most valahogy más kellett. Szükségünk volt valakire, aki valóban tud énekelni, egy „igazi” énekes kellett.

Marian Münsterben lakott akkoriban és valami együttesben játszott a barátaival. Akkor már három éve ismertem, és mindig is tehetségesnek tartottam. Ezért azonnal el is hívtam és ő csatlakozott is hozzánk.

Október első hétvégéjén érkezett először hozzánk, meghallgatta, hogy addig min dolgoztunk, majd kért egy darab papírt és egy tollat. Lefirkantott valamit, felkapta a mikrofont és azt mondta: „Indítsátok el szalagot!” és elkezdett énekelni a nyolcütemnyi intró után: „Let’s dance in style, let’s dance for a while…”. Mindhárman tudtuk, hogy valami nagyon különleges történik éppen.

1982. december 31-én volt az első előadásunk –természetesen a Forum-ban. Forever Young-nak neveztük magunkat, nyomtattunk néhány plakátot és most már mindhárman a színpadon álltunk. De valójában négyen voltunk. Mivel nem tudtunk mindent élőben eljátszani, szalagra vettük fel az anyagot a sequencerről és a ritmusgépről. A szalagos magnót egy asztalra tettük a színpad közepén. Marian állt a jobboldalon, a plakátunk egy diáról ki volt vetítve egy nagy képernyőre a baloldalon, és Frank meg én álltunk közöttük a szintetizátoraink mögött. Keményen dolgoztunk az előző három hónapban. 15 dalt írtunk, néhányat már fel is vettünk. Kértünk kölcsön hangszereket és megtanultuk használni őket. Meg kellett ismernünk egymást, hogy tudjunk kommunikálni egyfajta „titkos nyelven”, mivel egyikünk sem tudott kottát olvasni. Mindennek tetejébe, Marian csak a hétvégeken ért rá, mert még otthon, Münsterben is zenélt. De minden jól alakult. Alig tudtuk elhinni!

Az első élő előadás nagy siker volt. És ami még fontosabb, mindannyian biztosak voltunk abban, hogy az óriási pillanat az volt, amikor az együttesünk megszületett. Frank Münsterbe költözött. Ott akartunk dolgozni, mivel ott használhattunk egy stúdiót. Most rajtam volt a sor, hogy minden hétvégén elautózzam Münsterbe. Odaköltözni még nem tudtam, mivel még gyakornok voltam. Közben polgári szolgálatos lettem. Azonban bizonyára nem tűntem eléggé hitelesnek a lét sorozás alakalmával, és még mindig ott volt a lehetősége az esetleges besorozásomnak. Ezért kezdtem el a gépészmérnöki gyakornokságomat Bielfeldben. Kemény, pontos ez a munka.

„Nincs szünet, történelmet csinálunk, minden halad előre.” Igen ez volt a német újhullám nagy koraszaka, a DAF-nak, az Ideal und Fahlfarben-nek is. Játszottam az ő zenéjüket is a Forum-ban, de addigra az emberek már a „Forever Young”-ra is táncoltak. Befejeztük az első demószalagunkat és büszkén játszottuk nyilvánosan. Terveket szövögettünk egy független lemez elkészítéséről, de hiányzott a pénz. Csak a demókat vettük fel egymás után.

Eléggé elfoglalt voltam a gyakornokságommal, a Forum-mal, Münsterrel, a hosszú éjszakákkal és a túl rövid nappalokkal. Leginkább mindössze két óra alvással kellett beérnem. De sok mindent megcsináltunk.

Azután Münsterben megalapítottuk a Nelsont, egy olyan közösséget, amely művészeknek, demokratáknak, szocialistáknak alakult, mindeni egyért, egy mindenkiért alapon, létrehoztunk egy kommunát, idealista kerekasztalt a konyhában. Béke, mulatság, palacsinták. A megosztott fájdalom csak fele fájdalom, délutánok Utópiában. Ariane, Frank, Julia, Marian, Steffi, Ulli és én. Sokat álmodoztunk, sokat beszélgettünk, sokat dolgoztunk és sokat harcoltunk. De a szívünk mélyén vártunk.

A Nelson alapító szerződése 7 oldal hosszú volt. Különféle összeállításokban minden tag kreatív tudott lenni. Minden bejövő pénzt elosztottunk és azt a csoport egésze kezelte. Mindenben, kivéve a tisztán művészi dolgokban az összes tag döntött egyszerű többségi elv alapján. Akkoriban nem volt olyan sok minden, amiben dönteni kellett és a bevételünk legnagyobb része egy darab lopott sajtból állt, amit 7 egyenlő részre kellett osztani. Az egyetlen közülünk, aki igazából pénzt keresett, az Ulli volt, aki taxisofőrként dolgozott Berlinben. Támogatni tudta a többieket, hogy meg tudjuk venni a legszükségesebb felszereléseinket. Éltünk, dolgoztunk és szórakoztunk.

Végül 1983 júniusában befejeztem a gyakornokságomat. Akkoriban sok dalt írtunk, ezek voltak a „Summer in Berlin”, „Lehben ohne ende”, „Blauer Engel”, „Traumtanzer”, „To Germany with love”, „A victory of love”, „In the mood”. 

Mielőtt elkezdem alternatív nemzeti szolgálatomat, meghívtam magam néhány napra Normandiába, Franciaországba a barátnőmmel, Karinnal. Szükségem volt lélegzetvételnyi időre. Tíz napot töltöttünk ott. Egy nappal a visszatérésem után, július 1-jén, elkezdtem a szolgálatomat a Szociális Gyógyítás és Közegészségügyi  Dokumentációs és Információs Intézetnél, röviden az IDIS-nél. A hely elnevezésének hossza azonban fordítottan arányos volt az ottani munka mennyiségével. Hála Istennek.

Különben is, épp amint visszatértem az ott eltöltött első napomból, a barátnőm rám ugrott az ajtóban és azt mondta: „Bernd, üjl le, nem fogod elhinni!”

„Miért, mi történt?”
„Jobb lesz, ha előbb leülsz.”
„Már ülök” – válaszoltam, miután leültem a fotelomba, készen állva a rossz hírek fogadására.
„Épp most beszéltem Münsterrel telefonon” – mondta.
„Betörtek a próbaterembe?” – nem ez lett volna az első eset.
„Nem, nem, nyugodj meg!” – mondta rendkívül izgatottan.
„Tökéletesen nyugodt vagyok” – válaszoltam, bár akkor már kezdtem ideges lenni.
„Lemezszerződést kaptatok!’ – tört ki belőle.
„Micsoda? Mondd még egyszer!” – hitetlenkedtem.
„Nos, igazából három különböző ajánlatból választhattok.”
„Ne hülyíts…”
„Oké, hívd fel Frankot Münsterben!”
És ezt tettem.
„Szia Bernd!” – mondta Frank halál unottan. „Mi újság?”
„Hát ez az!” – mondtam csalódottan és ugyanakkor megkönnyebbülve is Frank hűvösségétől. „Karin épp most próbálta elzagyválni, hogy kaptunk egy lemezszerződés ajánlatot.”
„Nem, ez tévedés. Nem egyet kaptunk. Választhatunk 3 ajánlat közül.”
Azt hittem, megáll a szívem! Még mindig nem tudtam elhinni az egészet. De úgy tűnt, el kell hinnem.

Ahogy később kiderítettem, Frank és Marian elmentek Berlinbe lejátszani a demószalagokat néhány producernek és társaságnak. Lenyűgöző volt a reakciójuk. Mindnyájuknak. Hirtelen abban a helyzetben voltunk, hogy megválaszthattuk jövőbeli munkaadónkat. A kerekasztalunk melletti néhány hosszú megbeszélés után Münsterben, elhatároztuk, hogy a Budde Verlag-gal kötjük meg az üzletet. Ez főleg azért volt, mert Colin Pearson producerként ott dolgozott. Érthető módon tetszett nekünk az ötlet, hogy egy angol producerrel dolgozzunk. Mindannyian eufórikus hangulatban voltunk és még több dalon dolgoztunk. A következő elkészített dalunk a „Big In Japan” volt. Egy olyan dal, amely már évek óta ott hevert, csak valahogy mindig elkerültük a felszínre hozatalát. Amikor a Budde meghallgatta a dalt, bizonyára úgy érezték, mintha templomharangok zúgnának a fejünkben. Azonnal adtak nekünk időt a stúdióban, hogy az első három dalt felvegyük.

Ezért mindnyájan, beleértve a szintetizátorainkat is, Berlinbe utaztunk a Studio 54-be, 1983 augusztusában. Egy „igazi” stúdió! Egy hatalmas vezérlőpult, egy 24 csatornás szalagos magnó, méteres magasságú effektládák. Tényleg a paradicsomban voltunk! Vagy legalábbis így éreztük. De ugyanakkor a korlátlan lehetőségek több gondot okoztak nekünk, mint gondoltuk. Rájöttünk valamire, amelyre igazából nagyon sokszor rá kellett jönnünk az elkövetkező évek során: a zene minősége nem a technikai lehetőségektől függ, hanem a meglévő ötletektől. Majdnem egy évtizedünkbe telt, hogy ezt ténylegesen megértsük és megéljük.

Két hét kemény stúdiómunka után megcsináltuk: a „Big In Japan”, a „Forever Young” és a „Seeds” végül elkészültek. A legnagyobb meglepetés a „Forever Young” volt. A gyártási időszak alatt észrevettük, hogy a feljátszott gyors alap ellenére ez egy ballada. Rendkívüli nehézségeink voltak a stúdióban, hogy megvalósítsuk azt a dance groove-ot, amit a demószalagunkon használtunk. Órákig tartó reménytelen szöszmötölés után, egyszer csak Colin bejött, és levette a hangerőt az összes dobról és ritmusról. Csak Marian hangja és a szintetizátor maradt. Alig hittünk a fülünknek. Csodálatos volt. Úgy döntöttünk, így hagyjuk. Később aztán mégis csak kiadtunk egy dance verziót.

Ezután a Budde Verlag megszervezte a tényleges kiadást. De azért újra volt választási lehetőségünk számos ajánlat közül. Végül a hamburgi székhelyű WEA mellett döntöttünk, miután megállapodtunk, hogy a „Big In Japan”-t adjuk ki először. Nem igazán volt fontos nekünk, hogy melyik dalt fogják először megjelentetni, csak azt akartuk, hogy végre a kezünkben tarthassuk az első saját lemezünket.  

1983 utolsó néhány napja valósággal vánszorogva telt el. Mindannyian csináltuk a maga dolgát. Marian valami konyhán volt segéd, Frank tanult, és én még mindig az alternatív nemzeti szolgálatomat teljesítettem. Még mindig ugyan az volt minden. Minden hétvégén találkoztunk Münsterben, hogy zenéken dolgozzunk. Mindannyian megpróbáltunk egészen nyugodtak maradni, pedig igazából pokolian idegesek voltunk. 1984. január 14-dike nagyon gyorsan közeledett. Ezen a napon fog megjelenni az első Alphaville kislemez…

Moonletter, 1996
fotó: Moonbase, 2004