Főoldal » 2012 Szeptember 22 » Interjú Marian Golddal az öregedésről
4:02 PM Interjú Marian Golddal az öregedésről |
Öregedő kurvaként elég szar
 Az Alphaville-t 1983-ban alapították, és a slágereiket máig játsszák a rádióban. Már az első számuk a Big In Japan bejutott először Németországában, majd Európában (és Venezuelában) a top 10-be, és a Forever Young igazi mérföldköve volt a poptörténelemnek. A későbbi albumok nem tudtak csatlakozni a debütáló lemez sikeréhez. A 90-es években Marian Gold szólókarrierrel próbálkozott mérsékelt kereskedelmi sikerrel. De az Alphaville továbbra is megjelentetett albumokat és remixeket, amiket főképp az interneten terjesztettek. 2010-ben Catching Rays On Giant címmel új stúdiólemezt mutattak be, ezúttal az Universal lemezkiadónál. Az Alphaville alapító tagját berlin-zehlendorfi házában látogatom meg. Mialatt a teraszon beszélgetünk, elmegy egy tavaszi eső, a kutyája összekeni a képét piros krétával, és bemutatja 20 évvel fiatalabb feleségét, Anna-t. A beszélgetés kezdete előtt Marian Gold (57), mindenek előtt feltesz egy kávét. Marian, beszélgessünk az öregségről... Tulajdonképpen ideális együttes vagyunk a könyvedhez. Az Alphaville-t eredetileg Forever Young-nak hívták, ezért a hasonló nevű szám is. Röviddel az első lemezszerződésünk előtt változtattam meg a nevet, mert túl programszerűnek találtam. Jó döntés volt, habár nem tudom megítélni, hogy például egy együttes, mint a Sonic Youth még sokat gondolkozik-e a nevéről. A Sonic Youth is időközben 30 éves lett. A téma mindenkit érint, és mindenkinek van véleménye az öregedésről... Csak öreg emberként kezdtem el zenélni, már 30 voltam, amikor az Alphaville elindult, akkor is, ha a Bravo akkoriban 19 évesnek adott el. 30 évesen az ember már nem fiatal. Egyetértesz azzal, hogy a művészet bizonyos értelemben megvédett a felnövéstől? Művészként az ember nem végez munkát, hanem csak játszik - a művészet egy játszótér, nem kell felnőnöd. Tényleg úgy van, hogy a tehetségemből hivatást csináltam és ezt teljesen ki tudom élni. De egyre gyakrabban veszem észre, hogy a rövidtávú memóriám gyengül. Megnézed egyáltalán más népszerű 80-as évekbeli együttesek koncertjeit, és összehasonlítod, hogy milyen állapotban vannak? Érdekel, hogy mit csinál a konkurencia? Múlt évben az Ultravox-szal együtt játszottunk Norvégiában. Közel voltam ahhoz, hogy könnyezzek. Mint egy rajongó álltam a fellépés alatt a színpad mögött és csodálhattam az Ultravox tagjainak ritka haját. A karrierünk kezdetén az Ultravox volt az istenünk. És 2-3 évvel ezelőtt egyszer voltam egy Procol-Harum koncerten. Az utolsó albumuk a hetvenes évek közepén jelent meg. Akkor fiatalként első alkalommal a "Shine on brightly"-t hallani számomra egy kinyilatkoztatással volt egyenlő. Tudtam, hogy a koncerten esetleg szörnyűség várhat rám, de ennek ellenére elmentem, mert reméltem, hogy a "Shine on brightly"-t eljátsszák. El is játszották, a legvégén. De valószínűleg jobb lett volna, ha otthon maradok. Korábban láttad már a Procol-Harumot? Nem, soha. Nagyon éretlen voltam, és csak lassan fejlődtem. Fiatalként őrülten sok rockzenét hallgattam, de soha, soha nem merészkedtem koncertre. Jó polgári családból származom és nagyon védetten, internátusban nőttem fel. Az első együttes, akiket láttam a Petards volt, egy német rock'n roll csapat. A nővérem mesélt róluk. Amúgy is a nővérem volt lényeges befolyással rám, ami rockzenét, drogokat, és ezt az egész dolgot illeti. Azért egyike vagyok azon kevés embernek, aki Jimi Hendrixet utolsó alkalommal látták játszani a Fehrmannon 1970-ben. Ott a Procol-Harumnak is fel kellett lépnie, de az egész rendezvény egyetlen katasztrófa volt. Ezen a Love and Peace fesztiválon pontosan azok a horror jelenetek játszódtak le, amiket mindig is a rock koncertekre képzeltem. De a nővérem kíséretében voltam. Oh, most majdnem elfelejtettem a kávét. Látod, azt még tudom, hogy mi volt 1970-ben, de a rövid távú emlékezet... Ez a hátborzongató az öregedésben. Ugyanaz a motiváció hajthatja az embereket a te koncertedre, mint amiért te megnézted a Procol Harum koncertet. Sok embernek, aki az Alphaville számokon nőtt fel, soha nem volt lehetősége titeket a sikeres időtökben élőben látni, mert akkoriban nem adtatok koncerteket. Miért nem? Nem tudtunk fellépni, mert a számainkat egyáltalán nem tudtuk élőben előadni. Manapság ez nem probléma, felrakják az egész elektronikus cókmókot a színpadra, lenyomnak pár gombot, és az cucc elindul. De akkoriban ilyesmi nem volt lehetséges. Különben megcsináltuk volna. Csak néhány teljes és félplayback felvétel volt a tv-nek, ami ellen először vonakodtam. Igazi élő koncerteket a 90-es évek elejétől tudtunk adni, amikor egy kicsit jobbak voltunk a hangszereken. Úgy értem, a kezdetektől mi írtuk a zenénket, de a szintetizátorok olyanok voltak, mint az írógép. Írógépek olyan embereknek, akik nem tudnak írógépen írni. Először egy ujjal kezdtünk gépelni, aztán valamikor hárommal is. Autodidakták voltunk. Berlinben volt akkor egy kulcsszó, a "zseniális dilettánsok", és amit mi csináltunk tulajdonképpen extrém-dilettantizmusnak éreztem. A kezdeteket megpróbáltam a médiákban, interjúkban elmagyarázni, de érthetetlen módon soha nem ment le, mindig kihagyták, lerövidítették. A karrierünk kezdetén egyfajta fiúcsapatként adtak el minket. Tehát a tudásotokat apránként fejlesztettétek? Nem, csak úgy fejlődött. A fejlesztés munkát jelentett volna. 1979-ben kezdtem el zenélni, és 1993-ban volt az első igazi Alphaville koncert. Azóta évente 30-50 fellépésünk van. Most, hogy az új album kijött, lényegesen többet játszunk. A hagyományos médiában az elmúlt 15 évben természetesen egyáltalán nem jelentünk meg, teljesen eltűntünk. Az Alphaville csak az interneten és a színpadokon létezett, mint sok indie- és underground együttes. A késő 90-es évekig a Warner-nál volt szerződésünk, aztán az SPV-hez mentünk, de hamarosan elértük azt a pontot, amikor az volt az érzésünk, hogy innen menni kel. Az időpont előnyös volt az internetes megjelenésekhez, és arra koncentráltunk, hogy a webet úgy alkalmazzuk, ahogy mi elképzeljük, még inkább kreatívabb módon, mint egyszerűen csak dalokat kínálni. Akkoriban egy teljes albumkészítést a netre vittünk, a rajongók az embrionális kezdetektől a befejezésig követhették a produkciót, és ingyen letölthették a dalokat. Számomra egy újfajta lehetőség volt művészként dolgozni, és azonnal visszajelzést kapni. De másfél éve az Universal-lal ismét a hivatalos üzletben vagyunk. És újra játszotok nagyobb nyári fesztiválokon? Na igen, a Rock am Ringen nem játszunk. Ilyesmire egyáltalán nem hívnak meg minket. A 90-es években természetesen felléptünk igazán kínos oldie fesztiválokon, rémes együttesekkel is. Mint például a Slade, akiket tulajdonképpen egész jónak tartok. De az a Slade, ami mostanság úton van, csak egyetlen egy alapítótagból áll, aki már a 70-es években sem volt szimpatikus. Egy borzalmas rendezvény volt. Hogy érzi magát az ember egy ilyen rendezvény résztvevőjeként? Megkérdezi magától: Én is egy vagyok közülük? De aztán a csekkre gondol a bal hátsó zsebében, és végigcsinálja? Megpróbálja a közönséget lelkesíteni. Amúgy is ezt tartom a legfontosabbnak. Nekem az igazat megvallva, tökmindegy melyik rendezvényen játszom. Számomra mindig kihívás a színpadra menni, az embereket fellelkesíteni, és szórakoztatni. Az embereknek joguk van a szórakozásra. Nem akarom a közönségre ráerőltetni magam, hanem csak annyit, hogy amit csinálok, valahogy jónak kell, hogy találják. A színpadon egy szajha vagy. El kell magad adni, az embereket felizgatni. És most jutunk az öregedés problémájához, mivel öregedő kurvaként ezt egyre nehezebb megvalósítani . És jó cím is. El tudom képzelni, hogy AV koncerteken mindenki mindig ugyanazt akarja hallani. Nehéz az új számokat a setlistbe beépíteni? Könyörtelenül keresztül-kasul játszunk minden albumunkról. És egy átlagos AV show kettő, kettő és fél órás. A nagy slágerek egyenletesen el vannak osztva. Természetesen sokan, talán mindenki a nagy slágereket várja. A fő rész utolsó száma természetesen a Forever Young, ez világos. Valószínűleg erre céloztál. Ez mindig szép, mert a koncert végére meglehetősen kimerült vagyok, és ezért az első refrént mindig a közönséggel énekeltetem. A karriered során sok kompromisszumot kellett vállalnod? A legidősebb lányom 12 éves, a gyerekvállalást relatív későn kezdtem, mert korábban túl egoista voltam. És nem hiszem, hogy volt olyan nő, aki két hónapnál tovább kibírta velem. 15-20 évvel ezelőtt meglehetősen nagy seggfej voltam, mindenekelőtt a személyes kapcsolataim szempontjából. Nem tudsz senkire tekintettel lenni, ha fenn szeretnél maradni, másképp nem megy; a művészmesterség nagyon megszállottá tud tenni. Van néhány dolog az életemben, amit emiatt bánok. Talán tudnál nekünk egy példát mondani. Minden embernek vannak döntései, amit utólag szívesen visszavonna... Most nem fogok részleteket mondani a magánéletemből. De hoztam rossz döntést művészi illetve üzleti szempontból. Az első szólóalbumomat 1992-ben az akkori lemezkiadóm azért utasította el, mert nagyon Alphaville-sen hangzott. Átdolgoztam az elképzeléseik szerint, és amikor Amerikában ki akarták adni, New Yorkban találkoztam az A&R-ral a Warnertől. Azt mondták nekem: "Az amerikai piacra teljesen újra kell kevernünk." És akkor azt mondtam: Nem, most már elegem van, semmi kedvem hozzá, az album az európai piacra már át lett dolgozva." És ez egy nagy hiba volt. Ezért nem tudtam a következő 10 évben az USA-ba betenni a lábamat. De hogy most már igazán a témára térjünk: Teljesen szarnak tartom az öregedést, undorít. Pontosan miért? Korábban nem készítettek ki a koncertek. Utána elmentem klubokba, cigiztem, füveztem, piáltam, és minden lehetséges más dolgot kipróbáltam, és másnap jött a következő koncert. Ma a turnén úgy élek, mint egy szerzetes. Fel a színpadra, koncert, le a színpadról, el a hotelbe, többet nem beszélni. És akkor ott ülök a szobámban internetkapcsolattal. A korábbi turnékon a fellépés mellékes volt. A szórakozás tulajdonképpen előtte meg utána jött. Az is az öregedéshez tartozik, hogy az ember ebbe beletörődik? Azt hiszem, az élet azért van, hogy az ember valahogy a negatív oldalaival elboldoguljon. Sok művész idősen is úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, mert tulajdonképpen egész életükben kisgyerekek maradtak. De ha valakinek, úgy, mint nekem 6 gyereke van, nem marad más hátra, mint valamikor abbahagyni a drogokat, és bizonyos felelősséget vállalni. Sok 20-30 évvel ezelőtti politikai nézetem, véleményem is megváltozott. Néhányan, akikkel beszélgettem azt mondták, örülnek, hogy a fiatalságot maguk mögött hagyták... Pár héttel ezelőtt újra kezembe került egy könyv egy interjúmmal, az volt a címe "Semmi kedvem az életetekhez" 1983-ból. Azt kérdezték tőlem, hogy hogyan képzelem a felnövést, és így válaszoltam: "Valószínűleg akkor nőtt fel az ember, amikor el tudja viselni, hogy nem értik meg." Ugyanis akkoriban egyáltalán nem tudtam elviselni, hogy például a szüleim a véleményemet, meggyőződésemet nem értették meg. Ebből sok konfliktus adódott. Amikor öregebb leszel, amikor valóban felnősz, ez lehet egész későn, talán csak 80 évesen, tökmindegy lesz, hogy megértenek-e az emberek. Ó, de szörnyen szívesen lennék újra fiatal. Szuper jó lenne. Leginkább minden mostani képességemmel és tudásommal. Megpróbálsz a színpadon olyan fiatalnak látszani amennyire csak lehet? Persze, ez az üzlet motorja. Egész iparágak abból élnek, hogy fiatalságot adnak el. Korábban 60-65 évesen már mindeni ki volt égve, ma a fiatalságkultusz mindenütt jelen van. Teljesen legitimen. Nem teher néha, hogy mindig tovább kell csinálni, amíg az ember fel tud mászni a színpadra? Nekem mindig tovább kell csinálni, az életem végéig. Ugyanis nem kapok nyugdíjat. Akkor még élhetsz a jutalékodból. Azt most is megtehetném. Akkor nem vágysz rá, hogy magánzóként végezd? Apám nagyon érdekeset, de egyben nyugtalanítót mondott: "Tudod fiam, azt terveztem, hogy amikor majd nyugalomba vonulok, megteszem mindazokat a dolgokat, amire nincs időm. És most amikor nyugalomba vonultam, semmi kedvem hozzá.” A libidónak is el kell tűnnie valamikor az öregedés során. Erről még érthetetlen módon egyáltalán nem beszéltünk. Talán az ember eunuchhá válik, mire megöregszik, és már nincs kedve azokat az őrült ötleteket megvalósítani, amiket egész életében őrizgetett, ez lehet akár rózsanevelés is... Ez azért rossz, mert semmit nem tudsz ellene tenni. Mint egy kasztráció. Engem például nagyon érdekel az irodalom, mindenekelőtt a reneszánsz irodalommal foglalkozom, ófrancia irodalommal, amit részben fordítok is. Félelmetes elképzelni, hogy ehhez semmi kedvem, semmi hajtóerőm se legyen. Ezek ugyanis pontosan azok a dolgok, amiről azt állítom, hogy később, amikor majd lesz időm, nekik szentelem magamat, átrágom magam minden öreg poros könyvemen, és megfejtem a jelentését a rég elfelejtett szövegeknek. Jörn Morisse & Oliver Koch 2011, Never get old
fordítás: Voyager fotó: alphaville.de |
| Megtekintések száma: 4657 | Hozzáadta:: vafe |