Főoldal » 2013 » Október » 31 » Questions Of Happiness - 1. rész
1:51 PM
Questions Of Happiness - 1. rész
A boldogság kérdései – 1. rész

Az együttes blogján hömpölygő interjúfolyamból válogattam, amely már a 22. bejegyzésnél tart. Idén nyáron hirdette meg az alphavillenow.com az Alphaville rajongói számára egy online interjú elkészítésének lehetőségét. A legjobb kérdéseket feltevők eredetileg a Questions Of Happiness című demót kapták volna meg ajándékba, ám Marian az utolsó pillanatban meggondolta magát és a London Sky lett a nyeremény. A legérdekesebb kérdésekből válogattam, íme, a fordítás:

- Amióta először láttam a SLAM videóját, mindig is kíváncsi voltam egy valamire, de bármikor is lett volna lehetőségem megkérdezni téged személyesen, megfeledkeztem a kíváncsiságomról. No, de most vagy soha! Nem az aranyszínű mikrofon érdekel, hanem sokkal inkább azok a kétarcú táncosok. Nagyszerűek! Amit tudni szeretnék, miért a Földön volt a videó felvéve a jégen? A közhiedelemmel ellentétben görkorcsolyások vannak ott, látok ott jégvonalakat és korcsolya pengéket. Akkor miért volt ott a jégpálya? Miért ilyen szokatlan helyszínt választottatok? Nem volt ott túl hideg? És ti miért nem viseltetek korcsolyát? Azt hiszem, az lett volna igazán csak egy érdekes kép…

Marian: Ez a videó a rendező ötlete volt, aki egy jégpályát választott a forgatás helyszínéül. Az elképzelés az volt, hogy adjunk hozzá egyfajta súlytalan érzést ahhoz, ahogy a táncosok mozognak. Nagyon hideg volt a forgatás alatt, mi pedig semmi mást nem viseltünk, csak a vékony színpadi ruháinkat.  Azokat a norvég mintás pulóvereket, amelyeket az első kislemezünk alkalmával viseltünk, és amelyektől boldogan szabadultunk meg, szóval, most sokkal jobb lett volna viselni.  Egy üveg vodka volt ott ahelyett, hogy lennének válaszok a kérdésedre a korcsolyákról, vagy az élénk festékről az arcomon, de azt kell, hogy mondjam, hogy mindannyian igazán súlytalannak éreztük magunkat a forgatás alatt, a korcsolyák nélkül is.

- Amikor a dalaidat írod, hogyan keletkeznek hozzá ezek a nagyszerű szövegek? Milyen hosszú ideig tart megírni egy olyan dalt, mint a Forever Young?

Marian: Számos technika létezik egy dalszöveg megírására. A klasszikus és a leginkább hagyományos megközelítés az, hogy egyszerűen elkezdesz írni arról a témáról, amely éppen foglalkoztat, ilyen például a Summer in Berlin, amely a késői 70-es éveimet idézi Nyugat-Berlinből, és amely számos anekdotikus emléket tartalmaz. Aztán persze az is számít, hogy milyen nyelven írod. A Summer In Berlin rögtön angolul íródott. Én kétnyelvű vagyok, német és angol, ezek az Alphaville „hivatalos” nyelvei. Ha egynél elkezdek például németül dalszöveget írni, ez gyakran válik érdessé, mivel a németről angolra való fordítás során megváltozik az eredeti jelentés. Ha ez egy érdekes variációt ad a témának, hagyom magam, hogy sodorjon magával és egy teljesen újat hozzon létre. A Summer Rain egy nagyon jó példa erre. Ez úgymond a SIB kisöccse, amely elsősorban a káprázatos nyári hőséget írja le. Az eredeti német szöveg fordításánál ez egyféle apokaliptikus táj leírását eredményezte, amely a teljesen beálló időbe torkollik, és amely további szürrealista tárasításokat hoz létre. Valószínűleg te is ismered azt az érzést, amikor fekszel a tengerparton a forró napsütésben és ez a furcsa álmosság mindenféle képeket rajzol a gondolataidba. Igen, itt jövünk az oroszlánszelídítőkkel, a cirkuszi lányokkal, az atom gyíkokkal és a többivel… aztán jobban teszed, ha árnyékot keresel. 
Egy másik pozitív hatása a fordításoknak, a meglévő szöveganyagnak a tisztázó hatása. A fordítás megkívánja az eredeti szöveg világos megértését. Hogyan tűnhet ez magától értetődőnek, mondván, tudományos elemeket meglehetősen nehéz feladat költői kifejezésekkel helyettesíteni, mert az többször hatással van a további jelentésekre. Továbbá ezek a fordítások még nekem is, az írónak, adhatnak további mélyreható értelmezéseket az írásaimhoz. Azoknak, akik beszélnek németül, hadd adjak egy példát, hogyan változott az eredeti fordítás. A német szöveg, egyfajta szerelemes vers a „Schalg Mitternacht”, a rövidített angol változata a Stroke of Midnight, amelyet a legutóbbi albumunkra a CROG-ra szántunk. Ez már valószínűleg megmarad egy következő Dreamscapes megjelenésre.     

- A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején nagyon őszintén beszéltél arról, mennyire megveted a nagy üzleti és zeneipart, beleértve a lemeztársaságokat, a vezető zenei médiát, stb és az Alphaville határozottan elment az "indie”, a kísérleti megközelítések irányába, mind a zene, mind pedig az értékesítés és a promóció területén. Aztán az évtized végén az együttes szerződést kötött a Universal-lal, visszatért az MTV és a talk showk világába és készítettetek egy albumot, amely sokkal poposabb lett, mint bármi amit az Alphaville elkészített az elmúlt 10 évben. Mi volt az oka annak, hogy így megváltozott a véleményed?

Marian: 2003-ig végül is megvalósult három nagy álmom, egy óriási visszatekintő projekt, a Dreamscapes, a koncert lemezünk, a Stark Naked és egy interaktív online produkció, a Czazyshow. Ezeket soha nem tudtam volna megvalósítani egy hagyományos lemeztársasággal, mert minden szinten nagyon sok kompromisszumot kellett volna kötnöm. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy szkeptikus lennék úgy általában a hagyományos megjelenésekkel a zeneiparban. Nem vagyok dogmatikus az üzleti partnereimmel kapcsolatban, amennyiben azok megfelelnek az adott projektnek. Az elmúlt évtized saját magunk által producelt anyagai után egy olyan helyzetre vágytam, amelyben az együttes kizárólagosan a zeneírásra tud koncentrálni, és ráhagyni a produkciós munkákat okos producerekre. Valójában ez egy óriási terhet vett le a vállamról.       

- Mindenki karrierjében vannak hetek, vagy hónapok, amelyek nem olyan jók. Mi motivál, vagy mi vezet téged, hogy folytasd a nehéz időkben is, és meglepődsz, amikor a következő csekk megérkezik, amit ki kell fizetned?

Marian: Sétálok a kutyával, elmegyek egy kocsmába, írok egy dalt. 

- Az az érzésem, hogy szereted az ellenőrzésed alatt tartani a dalaidat. Feltételezem, hogy minden zenész így érez. Mennyire nehéz megtalálni a középutat, amikor a lemeztársaság valami eladhatót akar, te viszont valami olyasmit szeretnél megmutatni, ami te vagy?

Marian: Az örökös érdeki ellentétekről írsz, amely fennáll a művész és a zeneipar között. Ez nem probléma számomra. Az élet megoldja, mert vagy szembe mész, vagy állandóan elkerülöd a kompromisszumokat. Személyiségedtől függ.  

- A zeneipar nagyban megváltozott, azóta hogy az Alphaville a zenei élvonalba került, és sikerült túlélni ezeket az éveket. Mit gondolsz, az Alphaville jól csinálta? Mit csináltál volna másképpen?

Marian: Nos, úgy gondolom, hogy a kérdés inkább ez lehetne: Mi az, amit nem csináltunk rosszul? A válasz: nem igazán lehetséges ez, ha sokáig üzletileg vagy érintett. De egy művész túlélése leginkább attól függ, hogy tudja, miért is lett művész. A zenééért vagy a pénzért. Az én esetemben inkább a zene.  

- Az Alphaville úttörő volt a közvetlen kapcsolatok kialakításában a rajongóival az interneten, és elsőként alkalmazott olyan módszereket, mint a "nyitott forrás” (Forever Pop remix verseny) "nyitott fejlesztés” (Crazyshow webes dalai) "tömegek bevonása” (webes dalok, Around the Universe művészi projekt) és a "tömegek költségviselése” (a Crazyshow és a Little America esetében). Mit gondolsz, mi lehet a következő lépés, amit ki lehet építeni a közvetlen kapcsolatok területén a művész és a közönség között (és ami egyben elmossa a határokat a szerepek között)?

Marian: A nagy kérdés az, hogy mi ennek a tevékenységnek az értelme. Általában szeretem azokat a helyzeteket, amelyek lehetővé teszik számomra, hogy szolgáltassak valamit a rajongóknak, a közönségnek. Ez a feladatom. Nem tartom jó ötletnek az elképzelést a "határok elmosásáról” a művész és a közönség között. Ennek nincs értelme. Ha nincsenek, határok mi marad a közönségnek, és ami fontosabb mi marad a művésznek? A személyes tapasztalataim alapján két példát tudok mondani a jó kapcsolatra a művész és a közönség között. Először is a legegyszerűbb: a koncertek. Másodszor: igazán élveztem a websong projektet, egy remek időszak volt a spontán dalszerzés és az azonnali fogadtatás miatt, csodálatos volt!

- Mi történt a Klaus Schulze-val közös Sputnik Roadhouse projekttel?

Marian: Ez tulajdonképpen még mindig működik, legalábbis a fejünkben. Őszintén szólva, két éve nem találkoztam Klaus-szal. De nincsen semmi különös, nincsen vita vagy viszály közöttünk, csak éppen sok dolgunk volt, amelyek távol tartottak bennünket egymástól. Ahhoz, hogy benyomást kapj arról, ami a Sputnik lehetne ma is, csak bele kell hallgatni a Crazyshow című számba, az elhíresült 2003-as lemezünk címadó dalába, vagy a The Opium Den-be, amely szintén azon a lemezen hallható. Egyébként mindkettő egy-egy kivonat az eredetileg 20 perces művekből. Kettő további dalt készítettünk akkoriban, az apokaliptikus The Lost Voice címűt, amelynek szövege egy olasz író, Alessandra Montrucchio rövid írása, a másik pedig egy fantázia ihlette Driving To My Car című, amely egy fickóról szól, aki nem tudja, hogy megölték egy autóbalesetben, és aki átvezet az örök éjszakán, hogy visszajusson a feleségéhez. Remélem, tudok majd a Sputnik-kal foglalkozni, miután befejezzük az aktuális Alphaville albumot.

- A kezdetektől fogva a rajongótok vagyok, és úgy gondolom, hogy az a zene, amit most játszatok, sokkal másabb, mint a korábbiak. Úgy gondolom, hogy sokkal több volt a kísérleti és újító elem mielőtt ismét váltottatok a dallamos, a maistream pop orientált zene felé. Meg tudnád magyarázni a váltás okát?

Marian: Mostanra ez ismét jó ötletnek tűnt.

- Az Alphaville már többször is flörtölt az "elefántcsonttorony” a "párhuzamos univerzum" vagy az "utópisztikus" kellékekkel, kifejezésekkel egy kitalált, álmodozó pophoz. A másik oldalon, a banda kiemelkedett egy meglehetősen evilági és politikai színtéren, amit szintén bemutat jó néhány dal. Mi a kapcsolat a popzenéd és a valóság, az álmodozás és a megtett dolgok között?  Vannak visszatérő viták a popzene relevanciájáról és a hitelességéről, amely helytelen normákat használ?

Marian: Nagy a valószínűsége, hogy milliárdnyi párhuzamos univerzumok közepette létezünk mi is. Amíg nincs meg a megfelelő technológia, hogy felvegyük velük a kapcsolatot, függünk a fantáziánktól, tudományos játékosságtól, álmoktól, szextől, drogoktól és a rock and roll-tól. Nevezhetjük ezt akár Popnak is. De hogy mi köze a valósághoz, nem tudom. Menj és kérdezd meg Alice-t. Vagy Schrödinger macskáját.

- A legutolsó lemez dallistáján az olvasható, hogy a zenét Gold és Lister szerezte. Hogyan kell ezt elképzelnem – általában te hozod az ének dallamot és Martin adja hozzá a hátteret, mit a basszus és a ritmus? Vagy együtt készítitek a komplett zenét a stúdióban?

Marian: Martin gyakran játszik nekem egy csomó akkordot, basszus futamot, bármit, amit szeretnék, leírok néhány szót, dúdolok dallamokat és így tovább, egészen addig, amíg megkapjuk a dal nyers változatát. Ettől kezdve együtt fejlesztjük tovább a zenét, ötleteket dobálva egymásnak, de általában Martin az, aki játszik az összes eszközön, és gondoskodik a programozásról és a felvételről.  A legtöbbször bemutat már egy majdnem kész demót, ami egyszerűen zseniális, nekem csak néhány sor szöveget kell hozzá írnom, vagy egy dallamot a kórushoz. Például ez volt a helyzet a Phantoms című dalunkkal, az utolsó albumunknál. Vagy fordítva, én jöttem egy szinte teljes dallal, mint Gravitation Breakdown, és aztán együtt fejeztük be a felvételek alatt.
A legvarázslatosabb pillanatait az együttműködések mindig azok, amikor kitalálsz, összeraksz zenét a semmiből. Mindez egy pillanat alatt történik, teljesen váratlanul, az inspiráció tökéletes szinkronja folyik át az elménken, és összeköt bennünket egymással.
A legjobb példák erre a The Deep, a Heaven on Earth, vagy az A Handful of Darkness (ami remélhetőleg meg fog jelenni a következő albumon).
 
fotó: alphaville.de_2006
Megtekintések száma: 655 | Hozzáadta:: vafe