Főoldal » 2013 » Szeptember » 20 » Képzelt riport egy forgatásról
10:44 AM
Képzelt riport egy forgatásról
A repülőtér bejáratánál
magad is láthatod azt a jégkrémárust, aki a szabadságért árul
 
Talán többen emlékeztek rá, hogy ennek a blognak az elindító bejegyzése a Red Rose fóti videó forgatása kapcsán indult el, pontosabban szólva, az akkor készült interjú előkerülése voltán. 1987 elején már javában tombolt az együttes iránti rajongásom, olyannyira, hogy az már a tanulás elhanyagolásához vezetett. Drága jó anyám próbált észhez téríteni - például elvette a magnómat és még a rádióhallgatástól is eltiltott - kevés sikerrel. Sokszor elképzeltem magam a zenekar társaságában, vagy akár egy koncerten, de hát 15 évesen, a magamfajta vidéki fiúnak csak az álmai maradtak - egészen 1996-ig.
De maradjunk a Red Rose videónál és a képzeletbeli, 1987-es találkozónál:
  
 
1.A megérkezés

A reptérre vezető út zsúfolt volt. lassan szállt fel a köd, a reggel a havas utcákon találta eltűnő álmaimat. Előttem taxik, melyek ugyanúgy a reptérre siettek, minél több vendégre számítva. Egyikük a sok közül szállítja majd talán éppen azokat az embereket vissza a városba, akik elé én is annyira igyekeznék. A negyedik piros lámpát kapom. Egyre izgatottabb vagyok, ahogy a teret megpillantom, a maguknak helyet parancsoló madáróriásokkal. Valahol már itt kell lenniük. Nem szabad elkésnem. Sportosan előzöm meg ez előttem bámészkodót, aki hosszú hangkürttel válaszol.
Bízom benne, hogy apám munkatársát a filmgyárból jól informálták, és valóban ma reggel érkezik az Alphaville. Kétségek ébrednek bennem: mi lesz, ha mégsem? Vagy ha már megérkeztek, hol fogom keresni őket?
Alig tudom magam beverekedni a reptérig, mindenhol taxik tolakodnak. A bejáratnál kiszúrom azt az öltönyös fickót, aki "Alphaville" feliratú táblát tart a kezében. Úgy látszik szerencsém lesz, még nem érkeztek meg. A férfi után indulok, ö majd elvezet a megfelelő terminálhoz. Egy hölgy kofferjébe botlok, elnézést kérő szavait meg sem várva rohanok tovább. Bepörgetik a táblát, a gép hamarosan landol. Próbálom nyugtatni magam, hadakozom a torkomban kalapáló szívemmel. A férfi megáll, óvatosan körülnéz, az érkező vendégeket pásztázza. Fényképezőgépem szorongatva nézek ülőhely után. Újra pörgetik a táblát. Az idő ettől kezdve lassan vánszorog, mintha valaki elgáncsolta volna. A férfi a magasba emeli a táblát és egy hirtelen mozdulattal a terminál felé indul.
Rohanni kezdek.
A fiúk megérkeztek. 

2 . A találkozás

A stúdió, mint egy hangár. A vörös függönyök szorosan ölelték át a színpadot, a földből óriásokká nőttek a hangfalak. Mindenhol ismerős arcok. 
Victoria, az egyik vokalista lány megbabonázott mindenkit. Nem is az Alphaville tagokkal, sokkal inkább Victoriával foglalkozott mindenki. Az egyik szünetben hozzám is odajött, én az Utopia felvételeiről kérdezgettem. Persze nagyon élvezte, aztán röviden megállapította, hogy Marian milyen nagyszerű énekes. - Remélem ő lesz a következő, akivel beszélhetek - mondtam neki, és már rohant is tovább; hirtelen visszanézett, rám kacsintott: - Legközelebb Gold-dal jövök! - kiabált vissza, aztán eltűnt a színpadi forgatagban.
A forgatás meglehetősen szigorú tempóban zajlott, minden precízen és pontosan meg volt tervezve, jóllehet mindig közbejött valami apróság. A producer rögtön kitalált valamit, egyezkedett a rendezővel, majd az operatőrrel. Nincs megállás, menni kell tovább mindennek. A vokalista lányok egyre többször énekeltek élőben, a szünetekben, nekem pedig sikerült elkapnom Bemhardot és Ricky-t is egy autogram erejéig. Nagyon kedvesek voltak. Gold még hátra volt. Victoriára vártam. Ez aztán majdnem sokba került nekem. 
Az utolsó este ott kellett hagynom a filmgyárat, mert apámhoz kellett rohannom, aki éppen valami tévéműsort rendezett. Fótról Pestig másfélóra a szakadó hóesésben. Az fejemben a Red Rose dörömbölt, meg persze az, hogy ma éjjel még vissza kell érnem a gyárba a forgatás végére, mert Mariannal még nem beszéltem. Szeretnék vele kezet fogni, és persze ő még nem dedikálta a második albumot...
Amire a tévéhez értem apám vágásra adta a darabot, amit rendezett, a zenék válogatásáról már elkéstem. - És hogy áll az Alphaville klip? - kérdezte. Kétségbeesve kezdem el kiabálni, hogy gyerünk vissza Fótra, még ott kell, hogy érjük őket. Apám telefonálni ment. Vissza már néhány filmes barátjával indultunk. A hó, ha lehet, még jobban szakadt. Fejemben még mindig a Red Rose dallama lüktetett. Majdnem éjfél volt, mire visszaértünk. 
A filmgyár még mindig hangos volt. Néhány ismerős magyar zenészbe botlottunk a bejáratnál, akik pezsgővel köszöntöttek bennünket. Elkészült! - kiabálták, és apámék egyből a vágószoba felé vették az irányt. Én a stúdió felé rohantam, a színpad körül még több tucatnyi ember beszélgetett. Victoria sietett elém, messziről megismert, és karom megragadva, Marian felé ráncigált. Gold rám nézett, elmosolyodott, aztán firkantott valamit egy kártyára, ha már a lemezt a kocsiban hagytam. . - Holnap gyere ki velünk a reptérre – mondta fáradtan, és elköszönt.

 3. A hazatérés

Az indulásig hátralévő néhány óra nagyon lassan telt. A fagyos reggelben mégis volt valami izgalom, amit nem tudtam magam mögött hagyni. Az óra kattogása, mint valami metronóm, ritmust adott az ébredéshez és nem hagyott aludni a hóesés sem, hát még a tudat, hogy ott leszek. Ott lehetek a reptéri forgatagban ismét, de már nyugodtan és biztonságban. A búcsú bizonyosságában. 
Azt hittem még az este, hogy valami óriási parti lesz a forgatás befejeztével, de miután mindenki megitta a pezsgőjét, lassan elindult ki-ki a szállodába, a többiek hazafelé. Apámra vártam még egy kicsit, lejátszották neki a felhasználható összes anyagot a filmhez. Hazáig beszélt. Főleg a volt tanítványát dicsérte, aki az operatőre volt a két napnak. A kocsiban közben az Utopia album szólt, próbáltam figyelni rá. A Lassie Come Home végére elaludtam. Micsoda hazatérés. A kapuban apám ébresztett. Lassie alakja az emlékeimben, vagy az álmaimban?
A város havas volt és a szél mintha szét akarná szaggatni a világot. Lehet, hogy törölni kell a járatokat? Miközben zene járt az agyam, valaki ránk dudált a reptérre vezető úton. Victoria és a lányok taxija ért utol bennünket. Ők is hazafelé igyekeznének. A lámpánál valami őrületes integetésbe és nevetésbe kezdtek. Mennyire szép találkozni ismét. Egy kicsit legalább felmelegít bennünket a jókedvű társaság, mintha nem is két nehéz nap lenne mögöttünk. Hihetetlen mennyi energiájuk van.
A reptér zsúfolt a reggeli órákban is, ide bármikor érkezel. A váróban megpillantom az együttes menedzserét, felé indulok, hátha megmondja, hol vannak az Alphaville tagjai. Fáradtan köszönt, vállamat veregetve néz körül, aztán mutogatni kezd. Néhány méterre tőlünk Bernhard és a felesége szundikál. Marian és Ricky valami szöveget írogat egy lapra. Rick dudorászott hozzá és lábával a ritmust verte. Valami új dalt írnak a Red Rose b oldalára. – Nagyszerű dal lesz! – tette hozzá Gold és elmosolyodott, ahogy hozzájuk léptem. – Milyen jó a kedvetek! – köszöntöttem őket. – Van miért, mert nagyon klassz videót készítettünk nálatok! – felelte a hosszú hajú Echolette. – Hoztam neked valamit – szólt ismét Gold – Victoria mondta, hogy nem sikerült aláíratnod velem a második albumunkat. Azzal egy cd-t vett elő zakójából és felém nyújtotta. – Igazán hálás vagyok, ez igazán nagyszerű, és mindhárman aláírtátok?! – ugrottam majd ki a bőrömből.
Aztán Marian valamit énekelni kezdett, azalatt bepörgették a táblát. Lassan indulnunk kell. Még egy utolsó kézfogás, egy hálás mosoly. Ki tudja, találkozunk-e még valahol? Az álmainkban biztos – mondhatta volna bármelyikünk, de az idő könyörtelen és rendre utasít: most már tényleg menni kell. 
A fiúk eltűnnek a terminálnál, majd én még megvárom, amíg a gép a magasba emelkedik. Kifelé indulok. A hó mindinkább esik, így aztán hazafelé a Big in Japan első sorait dúdolgatom.
Milyen találó ez most ide…   
               
Megtekintések száma: 279 | Hozzáadta:: vafe